Mindannyian azt képviseltük, hogy biztosítani kell a szabad iskolaalapítás jogát, alapítványi, egyházi és magániskolák egyaránt létrejöhetnek, ugyanakkor törvényi erővel biztosítani kell mindenki számára a világnézetileg semleges iskola választásának a lehetőségét. Szintén konszenzus volt a Nemzeti alaptanterv kimeneti szabályozásának a tekintetében, a tartalom, a pedagógiai folyamat, az iskolák, a tanárok szabadságának megóvásában és abban, hogy az ellenőrzés csak a kimeneti pontokon történik: a vizsgákkal, az érettségivel. Egyetértés volt a normatív, gyereklétszám-alapú finanszírozásban, ami érdekeltté teszi az iskolákat a sokszínű, színvonalas szolgáltatásban. Egyetértés volt, hiszen azt szerettük volna mind, hogy az iskolák versenyezzenek a gyerekekért.
Közös cél volt a sokszínű iskolai választék és az átjárhatóság. Evidenciának tekintettük valamennyien a szabad tankönyv- és taneszközválasztást, a tanfelügyelet felszámolását és azt, hogy az állami ellenőrzést segítségnyújtás, tanácsadás és önértékelés váltja fel.
Voltak komoly kudarcaink, voltak jelentős nézetkülönbségek, nyilván mást gondoltunk mi, liberálisok, mint a szocialisták vagy az akkori jobboldal, de egyetértettünk abban, hogy szabad iskolák legyenek.
Ezt az egyetértést rúgta fel a Fidesz. Ehhez képest hajtott végre óriási fordulatot 2010-ben.
Jelzésértékű volt a közoktatási törvény átnevezése köznevelési törvényre, hiszen 2010-ig közmegegyezés volt abban is, hogy a nevelés elsősorban a családok és a pedagógiai szabadságot élvező iskola dolga, az államnak nincsenek, nem is lehetnek közvetlen nevelési feladatai, az állam nem léphet fel azzal a követeléssel, hogy az iskola neki nyújtson nevelési szolgáltatást. Az iskola közszolgáltatás, melynek megrendelője a család.
Ez a közszolgáltatás változott 2010-től szolgálattá, ahol az elvárásokat az állam, a politika határozza meg. Nem a tüntető pedagógusok, hanem a Fidesz és Orbán tette az iskola ügyét politikává, kiszorítva minden szakmai meggondolást.
Nem csupán arról van tehát szó, hogy rengeteg pénzt vontak ki a közoktatásból, miközben a felsőoktatást de facto fizetősé tették, nem csupán arról, hogy egy rossz centralizált intézményt ültettek az iskola nyakára, s nem is csupán arról, hogy a tanárok szabadságát alaposan megcsonkították és számos adminisztrációs teherrel nehezítették meg az életüket és ebből kifolyólag a diákokét is. Hanem arról, hogy a nyugatias modell helyett a paternalista, államszocialista modellbe lökték vissza az iskolát. Nem is a rendszerváltás, hanem az 1985-ös közoktatási reform előtti világba.
És ez a radikális különbség az élet szinte minden területén megvan. 2010 előtt minden kilengés, súlyos hiba, sőt vétek ellenére is közmegegyezés volt a nagyobb parlamenti pártok között abban, hogy hiszünk a joguralom erejében és a parlamenti demokráciában. Azóta kiderült, hogy Orbán ezzel pont úgy van, ahogy Erdogan, aki azt mondta: „számomra a demokrácia olyan, mint egy autóbusz, ha megérkezem a megfelelő állomásra, akkor egyszerűen leszállok róla”. Minden pillanatnyi hülyeség dacára konszenzus volt itt negyed évszázadon át abban is, hogy az orientációnk nyugatias, és nem kérünk többet a „szovjetből”. Az az unióellenes, antiatlantista, Putyin-vezérelt politika, amelynek ma elszenvedői vagyunk, leírhatatlan távolságra van az elmúlt 25 évtől. Bármennyire is különbözött, mondjuk, Surányi György és Bod Péter Ákos jegybanki politikája, egyik sem a kormány házipénztáraként kezelte a Magyar Nemzeti Bankot, s bármennyire is másképp gondolkodott az első Orbán-kormány vagy épp a mi szocialista koalíciós társaink a piacról, mint mi, soha szóba sem került mindennek a rendszerszintű államosítása és központosítása, s nem vált soha szitokszóvá a piac. Emberi jogi ügyekben a különböző kormányok sokszor nem teljesítettek jól az elmúlt ciklusokban sem, súlyos szegregációs problémák is voltak, de azért a kormányok hivatalos politikája mindig is az ezek elleni küzdelem volt, nem a gyűlöletkeltésre törekvés, nem a mások szenvedéseinek politikai tőkeként való felhasználása.
Ez a különbségtétel nem azért fontos, hogy a múltat szebbnek lássuk, hanem azért, hogy mélységében értsük az alapvető különbségeket a jelenlegi rezsim és a rendszerváltást követő két évtized között.
Nagyszerű egykori tanárom, Vajda Mihály így fogalmazott: „Szörnyű irányba mennek a dolgok, de ezért nem kell mindenkinek feladnia az elveit. Ha másoknak nem kell, hát őrizzük meg önmagunknak az európai értékeket. Hátha valamikor még szükség lesz rájuk.” Hogy megvédjük és széles körben vonzóvá tegyük őket, ahhoz az is kell, hogy jól lássuk, milyen messzire kerültünk tőlük minden területen, ahová a Fidesz-állam befészkelte magát.
A szerző a Republikon Alapítvány kuratóriumi elnöke
