Néhány hónappal 1996-os kormányra lépésünk után, 1997 márciusának elején azt latolgattuk Victor Ciorbea miniszterelnökkel, hogy közeledik március 15., és mit is kellene tennünk, hogy az elmúlt években mindahányszor felszított magyarellenes hangulatot megelőzzük. Őszintén szólva nem elvi-eszmei beszélgetést folytattunk, hanem pragmatikusan mérlegeltük, hogy közös kormányzásunkat nagymértékben befolyásolhatják az esetleges feszültségek. Előrukkoltam egy hirtelen ötlettel, magam sem nagyon bíztam benne, hogy „vevőre” találok: mi lenne, ha a miniszterelnök március 15-e alkalmából köszöntené a magyarokat. Meg is lepődtem, hogy egy pillanatnyi hallgatás után felcsillant Ciorbea szeme. Jó, megcsinálom – mondta. Abban is megegyeztünk, hogy egy nappal azelőtt el kellene készülnie, mert le kell még fordítani magyarra is, és lapzárta előtt el kell juttatni a román és magyar sajtónak, felolvasni pedig lehetőleg a prefektusok – a megyei kormánymegbízottak – fogják az üzenetet.
Tudni kell mindehhez, hogy Ciorbea erdélyi román, sőt, móc, annak az Avram Iancunak a földije, aki 1848-ban bizony szóval is, tettel is gyűlöletet hirdetett a magyarok ellen, és miközben a románok szabadságáért szállt síkra, nem vette észre, hogy az osztrákok malmára hajtja a vizet.
Nos, másfél évszázad múlva, 1997-ben a miniszterelnök nem csupán tessék-lássék, hanem érezhető empátiával írta meg a szöveget, amely újabb meglepetésemre azzal végződött, hogy: „boldog ünnepet kívánok”. Meglepődtem, és el is szégyelltem magam,
hiszen nem elég, hogy egy román politikus hajlandó volt ünnepnek tekinteni az ünnepünket, hanem tudtán kívül még rám is pirított. Én ugyanis március 15-e kapcsán sokféle érzést fel tudtam idézni magamban addig, csak éppen a boldogságot nem. A fogcsikorgatás, a csak azért is kiállás, a bátorítás, néha a szorongás napja volt ez az azelőtti években, nem beszélve 1990-ről, Marosvásárhely véres márciusáról. Nem múlt el egy csapásra a miniszterelnöki üzenettől sem a feszültség, de attól fogva valamiképpen hivatalossá vált Romániában is a magyar szabadság évfordulója, részt vettek a román pártok képviselői és több megyében a prefektusok is az ünnepségeken.
Mi több, azután már nemcsak a miniszterelnök, hanem az államelnök is küldött üzenetet minden évben az ünneplő magyaroknak.
Kivéve az idei évet, amikor a német nemzetiségű államfő érdekes módon hirtelen megfeledkezett erről, és „csak” Dacian Ciolos miniszterelnök üzenetét hallgathatták meg az ünneplők.
Egyébként azt is el szokta felejteni Klaus Johannis, hogy beszédeiben legalább egyetlen obligát mondatban megemlítse például a kisebbségi jogok fontosságát.
Nem a mi időnk ez – mondják mostanában egyre többször barátaim, amikor a párizsi vagy brüsszeli merényletek kerülnek szóba. Európának most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a saját etnikai-nemzeti problémáival bajlódjék, amikor nyakunkon a menekültek. Vajon a rosszul kezelt menekültkérdés arra intene minket, hogy hallgassunk? Az európai szolidaritás azt jelentené, hogy ki-ki félreteszi a saját gondjait, és közös nyomorúságunkra koncentrálunk mindannyian?
Hát nem éppen ez-e a mi közös nyomorúságunk, hogy nem vagyunk képesek választ adni az együttélés dilemmáira? A menekültügyre is csak azért nem tudunk megoldást találni, mert a saját dolgainkat sem rendeztük igazán,
és ha neki is fogtunk a rendezésnek, menet közben leálltunk vele. Mint Romániában is az utóbbi években, és mint a környező országokban is. Illetve azt a hazug és veszélyes alternatívát próbálják egyesek legyűrni a torkunkon, hogy egy olvasztótégelyként működő Európai Unió és a tetszhalálukból feltámadó, hihetetlenül agresszív nemzetállami elképzelések között kell választanunk.
|
Szélsőjobboldali tüntetők Bukarestben
Robert Ghement / MTI/EPA |
Maga Brüsszel is sokat tett azért, hogy ezt tartsuk az egyetlen alternatívának, hiszen bürokratái úgy viselkednek, mintha a nemzeti bezárkózás ellenszere csakis egy teljesen kilúgozott, egynemű Európa lenne. A másik oldalon pedig egyre szalonképesebb az államnemzeti koncepció, Magyarországon is, ahol valamirevaló politikusnak még a kilencvenes években sem illett a nemzetállamról álmodoznia. És nemcsak azért, mert az ilyen álmok miatt az elmúlt évszázadban már kétszer borult lángba egész Európa – hogy arról, ami nem is olyan régen a volt Jugoszláviában történt, ne is beszéljünk –, hanem mert nekünk, Magyarországon kívüli magyaroknak egy ilyen elképzelésben sehol sincs helyünk, a nemzetállami Románia és a nemzetállami Magyarország között a mi hazánk ezek szerint tényleg csak a „magasban” lehetséges. A nemzetállam Szküllája és az olvasztótégely-Európa Kharübdisze között a Romániában élő egymillió-háromszázezer magyar például hosszú távon vagy asszimilálódik, vagy a kettős állampolgárság lehetőségét is kihasználva áttelepül Magyarországra.
Lehetséges persze egy másfajta Európa is. Sőt, hovatovább meggyőződésem, csakis
egy olyan Európai Uniónak van esélye a túlélésre, amelyik lemond arról, hogy mindent egy kaptafára húzzon,
és a nemzetállami hőzöngéssel szemben képes felkínálni egy változatos, a történelmi, földrajzi, kulturális meg vallási sokféleségből erényt és erőt kovácsoló, mostanáig szinte teljesen előzmények nélküli szövetséget. Egy olyan európai mozaikot, amelynek közös és kötelező alkotmánya van, közös és kötelező „illemszabályai”, közös és kötelező „ellenségei” – például az intolerancia, az erőszak, a szélsőségek –, de nem próbál kitalálni egy közös és kötelező identitást a különféle nemzeti identitások helyett, mert ez úgysem lehetséges.
Nagy tévedés volt azt hinni, hogy egyirányú utcában vagyunk, és hogy semmi sem fordítható vissza. Hiszen Ciorbea tizenkilenc évvel ezelőtti jókívánságai után Romániában is még sokáig csak előrevitt az út, de mostanában inkább hátra. Olyan országban élünk ismét, ahol a „nyugati kancelláriák” által agyba-főbe dicsért igazságszolgáltatás egészen különös ítéleteket produkál:
például székelyföldi településeken peres úton leszedetik a polgármesteri hivatalok homlokzatáról a felújított Községháza feliratot, mert a bíróság szerint a kétnyelvűségre van ugyan törvény, de abba a hagyományos elnevezések nem férnek bele, csak a tükörfordítások.
Itt tartunk. Bontják a demokráciát, építik az autokráciát mindenfelé Európának ebben a szegletében.
Botrány előzte meg a minap a román közszolgálati televízió igazgatótanácsának kinevezését is a parlamentben. A zsidó kisebbség képviselője ugyanis kifogást emelt az egyik jelölttel szemben. Egy televíziós újságírónőről van szó, aki műsoraiban többek közt követendő példaként idézett legionárius költőket. Miután befejezte mondandóját, ketten is felszólaltak, és a Nemzeti Liberális Párt egyik szenátora azt magyarázgatta, hogy különbséget kell tenni egy alkotó „politikai hibái” és az általa létrehozott művészi értékek között. Ugye milyen ismerős?
Bizonyítékul a legionárius himnusz szerzőjének, Radu Gyr – középszerűnél is gyengébb – költőnek a „latin vérrel öntözött Erdélyről” szóló verséből idézett egy strófát, amit tapssal jutalmazott a terem egy része.
Utána egy több pártot is megjárt szenátor asszony rátett még egy lapáttal, szerinte ugyanis a Legionárius Mozgalom bonyolult, nemcsak negatív, hanem pozitív hatást is kifejtő szervezet volt annak idején Romániában.
Nos, aki nem tudná, ez a nacionalista-fasiszta ideológiájú mozgalom 1927-ben jött létre, két miniszterelnököt is meggyilkoltak a legionáriusok (1933-ban I. G. Ducát, 1939-ben Armand Calinescut), megölték Nicolae Iorgát, a neves történészt, zsidóellenes pogromokat szerveztek. Végül 1941-ben államcsínyt kíséreltek meg, és ez lett a vesztük. Közben sok jeles román értelmiségit is megkísértett a mozgalom nemzeti misztikuma, de
mentegetni ma a legionáriusokat nagyjából olyan, mint ha valaki a nyilasok rémtetteit próbálná bagatellizálni.
Szót kértünk mi is, elmondtuk, hogy 1989 után huszonhat éven át soha senki nem engedte meg magának a román parlamentben, hogy a Legionárius Mozgalomról pozitívan nyilatkozzék, és akik most ezt tették, kérjenek bocsánatot. Aztán tiltakozásul elhagytuk a termet, és nem vettünk részt a szavazáson. Utána volt ugyan egy-két félszájú mentegetőzés, de bocsánatkérés nem, ezt mi sem reméltük igazán. A Román Televízió igazgatótanácsát egyébként nélkülünk is megszavazták, és mivel közös szavazás van ilyenkor az egész listáról, természetesen az illető hölgy is benne van az új testületben.
Akkor most ez az ő ideje?
