A gazdaság, te buta! A jelmondatot 1992-ben faragta a Bill Clinton elnökválasztási kampányát vezető James Carville, és annyira megtetszett neki, hogy ki is rakta az asztala fölé. Ha valamelyik munkatársa a mondanivalóról kérdezte, csak felmutatott a falra.
A történetet azóta sokszor idézték annak érzékeltetésére, hogy a választásokat végül is a gazdasági helyzet dönti el, ha a dolgok rosszul állnak, az emberek leváltják a kormányon lévőket, ha meg a többség elégedett a fizetésével, akkor megszavazzák a folytatást.
Carville lenne az első, aki rámutatna, hogy ez kapitális tévedés! Először is ott van a kifáradásfaktor: előbb-utóbb minden politikusi garnitúra elveszíti – ha egyáltalán volt neki – a szellemi muníciót, ráégnek a kisebb-nagyobb kudarcok, túl soknak vagy túl kevésnek bizonyul a változás, az emberek pedig olykor egyszerűen új, botránymentes arcokat akarnak látni. Az is lehet, hogy jön valami válság vagy a vetélytársak közül kiemelkedik egy különösen tehetséges kihívó.
De a legnagyobb probléma a gazdaság mindent eldöntő választási szerepével kapcsolatban az, hogy a szlogen még a legjobb esetben is csak a viszonylag azonos politikai-gazdasági nyelven beszélő politikai erők között érvényes. Amelyek közül egyik sem hazudja le a csillagokat az égről, illetve nem ígér gátlástalanul, a tömegeket megtévesztő, eleve teljesíthetetlen dolgokat.
