A Sándor Máriákkal a legnehezebb. Azokkal az érzelemvezérelt, elszánt emberekkel, akik az életükért küzdenek. Jó, mondhatjuk persze, hogy egy csecsemős nővér esetében nem élet-halál a tét, amikor harcba indul a ki nem fizetett túlóráiért, azért a pár ezer forintért, amelytől a megalázóan alacsony fizetése egy egészen kicsit jobban mutat a borítékban. De valójában erről van szó: igazolva akarja látni a döntését, hogy ezt a szakmát választotta, hogy kitart évtizedek óta, hogy nem ment külföldre, nem lett pályaelhagyó. Az életét, az élete értelmét védi.
A Sándor Máriákban az a zavarba ejtő, hogy nem egyrészt-másrészt figurák. Megfogalmaznak egy célt – fizessék ki végre, ami jár, mindenkinek –, esetleg hozzáfűznek egy távlatibbat – ne éhbérért, kizsigerelve kelljen dolgozniuk azoknak, akik a betegségükben kiszolgáltatott embertársaikat ápolják –, aztán mennek, mint a tank, míg el nem érik. Élő cáfolatai annak a szocializmusbéli viccnek, amely a világ három legfölöslegesebb dolga közé sorolta a szakszervezetet. Ezek az emberek szorongást nem ismerő, gyakran önfeláldozó cselekedeteikkel bizonyítják, hogy létezik érdekképviselet a minisztériumi tárgyalótermek kiskosztümös-öltönyös hűvösén túl is.
Ráadásul miközben egyszerű és megkérdőjelezhetetlen igazságú céljaikért küzdenek, hol fekete, hol rózsaszín pólóba bújva arra is emlékeztetnek, honnan indultak (újra) a munkavállalói és hivatásrendi képviseletek negyedszázaddal ezelőtt. A rendszerváltás cseppet sem zavaros éveiben világosan megmutatkozott, miért kell szerveződni, mely érdekek sérülhetnek, hogyan oldja a kiszolgáltatottságot az összefogás.
