2010-ben az Orbán-rezsim a polarizált politika leváltásának ígéretével került hatalomra. A demokratikus átalakulásban csalódott választók szavazatait – és saját elkötelezett hívei támogatását – arra használja, hogy kiépítse a centrális politikai erőteret. Ez nem csupán a kormánypárt pillanatnyi erőfölényét, hanem az erőfölény fenntartását, az ezt szolgáló szabályrendszer kialakítását is jelenti.
Magyarországon nem „egyszerűen” a baloldal megújulása a tét a demokratikus váltógazdálkodás körülményei között, hanem mély demokráciakrízis alakult ki, amely a Fideszétől eltérő politikai identitások és a politikai váltógazdálkodás létét fenyegeti. Olyan jelenségekkel kell szembenézni, amelyek utoljára az 1980-as években voltak tapasztalhatók, ám akkor az ország kifelé jött a diktatórikus viszonyokból, most viszont a demokratikus viszonyoktól távolodik. Mindebből az következik, hogy a magyar baloldalnak egyfelől demokratikus ellensúlyt kell képeznie a Fidesszel szemben, másfelől az 1990–2010 közötti időszak demokráciadeficitjét is fel kell számolnia.
A Fidesz berendezkedésének folyamata csak játszmaváltással állítható meg
Mégsem a demokratikus „visszarendeződés” a cél, hanem az előrelépés a „demokratikusabb demokrácia” irányába. A baloldalnak mostanra alig-alig maradt veszítenivalója. Ha megmaradt pozícióit őrzi csupán, azzal folyamatos defenzívába szorul, ami középtávon a még meglévő pozíciók felmorzsolódásához vezet.Most tehát „a nagyobb kockázat a kisebb kockázat”, vagyis nemcsak érdemes, de ésszerű is a radikális demokráciareform programjával fellépni.
Radikális, mert nagy és alapvető változást hoz az eddigi baloldali gyakorlathoz képest, és demokratikus, mert a demokrácia visszaszerzését és kiszélesítését szolgálja. A demokratikus radikalizmus és a négy fordulat politikája rengeteg nehézséggel jár. Nem csupán a baloldalnak kell kimozdulnia hagyományos működési módjaiból, hanem az állampolgári attitűdöket is meg kell változtatni.
A jobboldal a politikai megosztás és társadalmi szegmentálás politikájával legalábbis megkísérli stabilizálni hatalmát. A baloldal felelőssége, hogy szűkülő lehetőségeivel élve képes legyen fókuszálni erőfeszítéseit a fordulatok politikája mentén, nemcsak saját helyzetét javítva ezzel, hanem egész Magyarországot hozzásegítve az ördögi körökből való kilépéshez. A Fidesz berendezkedésének folyamata csak játszmaváltással állítható meg. E játszmaváltás a négy fordulat politikájában ölthet testet.
1. Emlékezetpolitikai és kulturális fordulat
A baloldalt meghatározó MSZP már az 1990-es években lényegében levonult a múltviták politikai küzdőteréről. Ebben az utódpárti múlt okán volt racionalitás, ám később visszaütött, mert tehetetlenül állt szemben a történelmi narratívába ágyazott Fidesz-offenzívával a kétezres években. Ésszerű volna tehát, ha a baloldal most megpróbálna saját múltképet kialakítani és ezt felkínálni a választóknak.
Ennek a múltképnek az alapja a demokratikus és szabadságelvű, európai és nyugatos hagyományok ápolása, jelenbeli aktualitásuk bizonyítása, ezeknek a hagyományoknak az élővé tétele. Azoknak a tradícióknak a képviseletéről van szó, amelyek a szabadság bővítéséről szólnak, legyen szó jobbágyfelszabadításról, a választójogi követelésekről, a munkások jogairól vagy a kizsákmányolt agrárnépesség követeléseiről.
A baloldalnak a saját szabadságelvű hagyományába kellene illesztenie 1989-et
Ezeket a szálakat egytől egyig át lehet húzni a választási manipulációkkal, a jogállam sérelmével, az anyagi hátrányokat okozó kormányzati „rajtaütésekkel” és a munkavállalói jogok korlátozásával terhelt jelenbe. A baloldal számára kiemelten fontos, hogy a demokratikus munkásmozgalom hagyományait magához emelje. Ennek első lépése, hogy megismerje és megismertesse ezt a hagyományt. Ebből kiindulva lehetne megteremteni egy saját hagyományt, amely attól nemzeti, hogy a mindenkire kiterjedő jogokat, a nemzeten belüli egyenlőséget ünnepli a megosztás és a jogfosztás helyett.
Ebbe a hagyományba beletartozhatnak az agrárszocialisták felkelései, a vérvörös csütörtök, az 1930-as munkástüntetés vagy a társadalombiztosítás fokozatos kiterjedése. Hősei közé tartozik a választójogért harcoló Károlyi Mihály és József Attila mellett Kéthly Anna, Mónus Illés, Demény Pál, Ságvári Endre, Fejtő Ferenc, Szabó Zoltán, Nagy Imre, Bibó István vagy akár Gobbi Hilda. Lényeges a saját rendszerváltó múlt számontartása. Mikor a Fidesz először hatalomra jutott, Orbán Viktor kijelentette, hogy nem 1989, hanem 1990 a rendszerváltás kezdete, mert ekkor alakult meg az új parlament.
Ezzel zárójelbe tette az odáig vezető rendszerváltó folyamatot, benne a demokratikus ellenzék és a reformkommunisták igen eltérő, de egyaránt fontos szerepét. Ez később úgy módosult, hogy Orbán egyre inkább amolyan egyszemélyes rendszerváltó történetet „mesél” híveinek. 1989-ből jóformán egyedül az ő június 16-i beszéde számít. Sőt, 1989 zárójelbe tétele ma már alaptörvényi szintre emelkedett. A baloldalnak ezzel szemben a saját szabadságelvű hagyományába kellene illesztenie 1989-et.
Tudatosan vállalható lenne az állampárti politikusok demokratikus metamorfózisa is, szembeállítva a Fidesz-vezetők azóta végbement autokrata fordulatával. Kiemelkedően fontos lenne az új kultúrapolitika, amely a jelenre fókuszálna. A jobboldal számára a kultúra: fegyvertár. A Fideszhez csatlakozó művészek egyrészt hitvallók, másrészt kulturális hídfőállásokat elfoglalva pénzről, egyéni sorsokról, művészi irányzatokról hozhatnak döntést. A baloldal eközben egyre inkább pozíciót vesztett a kultúrában.
Holott voltak és vannak baloldali művészek. Ha nem lehet is elvárni, hogy tüntetően tegyenek hitet az ellenzék mellett, ez nem is volna jó, de a kapcsolattartás nyílt és informális fórumait ésszerű volna megteremteni. A baloldalnak az élő, alakuló, kísérletező kultúrával is kapcsolatot kell teremtenie. A (párttá) szervezett baloldal nem engedheti meg magának, hogy ezzel a közeggel ne legyen kapcsolata egy olyan korszakban, amikor az irányzatok és szubkultúrák sokfélesége sosem látott méreteket öltött, s amikor a demokratikus ellenzék intellektuális és mozgalmi tőkéje a művészeti lázadásokban koncentrálódik.
Az új kultúrapolitika alkalmas lehet három politikai cél elérésére. Az egyik a nyitás a fiatalabb választói csoportok felé. A másik az új nyitás az értelmiség felé. A véleményformálók szimpátiájának visszanyerése stratégiai kérdés. A harmadik cél a jelenlegi, illetve majdani baloldal „jövőpárti” mivoltának igazolása. Annak szimbolizálása, hogy érzékelik és maguk is megélik a társadalom változásait. Ez azt is jelenti, hogy a baloldalnak nem kizárólag az 1990-es évek értelmiségét kell újra maga mellé állítania, fontos, hogy új arcok, de főként pedig új gondolatokkal teli fejek legyenek a pártos baloldal közelében.
2. „jövőügyi” fordulat
A baloldal jövő felé fordulása voltaképp a progresszió és a modernizáció felújítását jelenti, összekötve a társadalomkritikával és a baloldali társadalompolitikával, valamint a generációs nyitással. Elsősorban az oktatás és a gyerekek jóléte lehet az a két téma, amelyek köré szervezhető az új baloldali narratíva, kihasználva az ebből adódó ezernyi szimbolikus asszociációs lehetőséget. Az oktatással összekapcsolható a kutatás, az innováció, a fejlődés, a tudás, az értékteremtés és a társadalmi mobilitás gondolata.
Irányt, belső logikát, vezérelvet kell adni a politizálásnak
A gyerekek ügye a jövő nemzedék sorsa mellett a gyerekek iránti személyes aggodalmat, a problémáikkal való törődés vágyát is kiválthatja az állampolgárokból. A szolidaritás hiányától is szenvedő társadalom gondolkodásába a gyerekek iránti megértésen keresztül lehet a legkönnyebben beemelni az egymás felé fordulás szükségességét. Nem egyszerűen szakpolitikai reszortokról van szó, hanem gyerek- és oktatásközpontú programokról, költségvetési tervekről, ezekhez kapcsolódó gazdaság- és foglalkoztatáspolitikáról, szociális szolgáltatásokról és adórendszerről.
Irányt, belső logikát, vezérelvet kell adni a politizálásnak, valamint a baloldali retorikát frissítő, annak témáját meghatározó gondolatokat. Ehhez kapcsolódhat a zöldfordulat támogatása, a környezeti és társadalmi fenntarthatóság komolyan vétele, erősítése, összhangban az ország tényleges lehetőségeivel.
3. Társadalompolitikai fordulat
A társadalmi integráció, az egyének és közösségek szabadságának bővítése alapelvként szolgál valamennyi közpolitikai kérdés kezelése során. A társadalompolitikai fordulat azt jelenti, hogy a közpolitikai ügyeket a baloldal társadalmi kontextusukban, társadalomkritikai közelítéssel szemléli, a fennálló helyzetet pedig a lehetőségek és képességek bővítésének irányába mozdítja el. Ferge Zsuzsa megfogalmazásában a társadalompolitika a „központi céltudatosság” egyik ága, amelyben a társadalmi viszonyokra vonatkozó sajátos célok megfogalmazódnak.
A társadalompolitikának nincs önálló eszközrendszere, céljait úgy tudja megvalósítani, hogy beépül a többi (köz)politikába. A társadalompolitikai fordulat kiemelten fontos része a gyerekek és az oktatás ügye, de más kérdésekkel is összefügg. Ilyen például a nők helyzete. Bár a baloldal hirdeti az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér követelését, kikényszerítése érdekében mindeddig nem vállalt kockázatot. Megfontolandó lehet a politikai és közigazgatási posztok tekintetében a női kvóta ügyének felvállalása, radikális szimbolikus és gyakorlati intézkedésként.
Átfogó és integráló romapolitika, valamint ezt vállaló baloldal nélkül sosem lesz szociológiai értelemben egységes Magyarország
Ezzel a baloldal elismerné, hogy az emancipációs folyamat „magától” nem nagyon halad előre, s hogy képes nem kizárólag anyaként és feleségként tekinteni a nőkre. Hasonlóan fontos lehet az alapjövedelemről megkezdett viták folytatása. Ennek ma elsősorban az a funkciója, hogy a súlyos depriváció kiterjedtségét tudatosítsa a társadalomban, s azt is, hogy a fennálló helyzetben sokak – a tartósan nem foglalkoztatottak, az alacsony keresetű dolgozók – számára egész egyszerűen nem kínálkozik más megoldás a méltó életre.
Emellett az alapjövedelem vagy a garantált minimum kiváltana számos egyéb feltételhez kötött, az állampolgárok ellenőrzésével és szankcionálásával járó hagyományos ellátási formát. Elsősorban a segélyek nagy részét lehetne lecserélni erre a humánusabb, az emberi méltósággal sokkal inkább összeegyeztethető ellátási formára. Az ezt követő cél lehet, hogy az alapjövedelemnek az egyéni alkalmazkodóképességet fokozó szerepéről folyjék vita. Végül, a vita a megvalósítás verziói felé terelődhetne, s döntés születhetne az alapjövedelem bevezetéséről.
Ehhez hasonlóan összetett kérdés a lakhatás jogának ügye, amely része, de előfutára is lehet az alapjövedelem-vitának. Nagyon fontos, hogy a baloldal mit kíván elérni ezen a területen, s minek tekinti a lakhatás ügyét. A lakásgazdálkodási, hajléktalansági, rendészeti, városesztétikai megközelítéseknek van létjogosultságuk, de más logika szerint rendeződnek el a tények, ha emberi jogi és társadalmi integrációs ügyként tekintünk a lakhatásra. Már csak azért is, mert a drámai és széles körű létbizonytalanság visszaszorítása az egész ország számára előnyt jelentene.
Hasonlóan fontos kérdés a romák integrációja. E probléma még összetettebb, hiszen a szegényekkel szembeni előítéletekhez még a romákkal kapcsolatos elutasítás is társul. Fokozottan szükséges az integrációs közelítés és a közösségek fejlesztése, a mobilitási csatornák megnyitása, az oktatási egyenlőtlenségek leküzdése.
Itt említem, de nem csak a romák kapcsán érvényes, hogy a szociális területen a szociális munka szerepét, a képessé tétel gyakorlatát kell előnyben részesíteni a bürokratizáló, sőt rendészeti szegénypolitikával szemben, amely kizárólag a fennálló helyzetek konzerválására és végső soron az emberek megalázására alkalmas. Átfogó és integráló romapolitika, valamint ezt vállaló baloldal nélkül sosem lesz szociológiai értelemben egységes Magyarország.
4. Mozgalmi fordulat
A már-már ódivatúnak számító mozgalom kifejezés arra utal, hogy a demokráciának meg kell találnia az alapjait: a pártoknak meg kell találniuk a társadalmat. Nem fog visszatérni a tömegpártok és a tömeges párttagság korszaka, de a sok csatornán zajló, sokrétű, folyamatos interakció kívánatos és lehetséges. A közpolitikai döntések nyitottsága, az érdekbevonás intézményeinek kialakítása hasznos, mert a döntéshozók pontosabban tudják definiálni a társadalmi problémákat. Ezáltal reálisabban jelölhetik ki saját cselekvési céljaikat.
Ráadásul a kormányzati/pártpolitikai-civil együttműködés a demokrácia lényegéhez tartozik. Biztosítja a hatalom és a hatalomra törők folyamatos ellenőrzését, cselekedeteik átláthatóságát. Ez fokozza a bizalmat a politika iránt, könnyíti a szavazók elkötelezését és mozgósítását. A mozgalmi fordulat első eleme a partnerség, a nyitottság, az érdekbevonásnak a politika normál menetébe emelése, a tudatos bizalomerősítés kormányon és ellenzékben egyaránt.
Az igazi fegyvertény az lehetne, ha a baloldal ki tudna törni hagyományos közönségének határai közül
Ez akár olyan lépést is jelenthet, mint ellenzékben egyfajta árnyékérdekegyeztetési intézményrendszer létrehozása, demonstrálva a kiüresített kormányzati érdekegyeztetés visszaállításának szándékát. Nem kizárólag a szakszervezetek, hanem a civil szféra sokkal szélesebb körének bevonása látszik szükségesnek a programalkotásba, legalább konzultációs jogkörrel. A másik fontos irány az értelmiségi kapcsolatok megerősítése, ám a korábbitól eltérő módon.
Ha a baloldal a jövőügyi és társadalompolitikai fordulat nyomán végre definiálja politikáját és az abból következő irányokat, akkor elsősorban arra van szüksége, hogy ezt megjelenítő közpolitikákat alkosson. Az ehhez szükséges tudásokhoz kell tehát kapcsolódási pontokat keresni. Ki kell alakítani a kooperációra alkalmas közpolitikai műhelyek hálózatát, amelyek e hálón belül eltérő távolságra állhatnak a baloldali politikai erőktől. Akár egy integrált baloldali tudástárat is létre lehet hozni, ami a napi szakpolitikai lépések tervezésekor használható.
Megfontolandó továbbá – amennyire csak engedik az anyagi lehetőségek – a helyi társadalmak, közösségek művelődésének, kulturálódásának támogatása, figyelemmel az emlékezetpolitikai és kulturális fordulat követelményeire. Az igazi fegyvertény az lehetne, ha a baloldal ki tudna törni hagyományos közönségének határai közül, s ehhez éppen a kultúra és a helyi közösségek mozgásba hozása teremthet lehetőséget.
E négy fordulat csak négy feltétel teljesülése esetén valósítható meg. Ezek a következők:
1. A szimbólumpolitikához való viszony átalakítása. A baloldal jó ideje, mondhatni kétségbeesetten keresi a Fidesz szimbolikus-ezoterikus politikájának ellenpontjait. Gyakori az a vélekedés, miszerint a baloldal nem nyújt alkalmat érzelmi azonosulásra, nincsenek jelképei. Nem tévedés ezzel kapcsolatban elsősorban az emlékezetpolitikára utalni, ám talán pontosabban definiálható a probléma, ha erről kulturális és politikai kérdésként ejtünk szót. Kulturális, amennyiben a kulturális örökség birtoklásáról és folytonosságáról (vagy mellőzéséről) van szó, és politikai, amennyiben nem statikus szimbólumok felmutatása a cél, hanem magukat a politikai cselekedeteket kellene szimbólummá tenni. Magyarul: nem az a cél, hogy köveket, szobrokat, szobákat és emlékkuckókat kreáljon magának a baloldal. Hanem az, hogy világossá tegye a kapcsolatot a múlt és jelen, a jelen és jövő között, továbbá hogy a baloldali megszólalók személye, nyelvhasználata és mondandója koherens egészet alkosson. Nem elbeszélni kell a narratívát, hanem kifejezni, megjeleníteni, éreztetni, átélni. A történet, ha történet, „önmagát meséli el”.
2. A baloldali diskurzus kialakítása. A Fidesz által megjelenített jobboldali autoriter diskurzus szabályait a Fidesz narratívája alapozza meg. E szűrőkön keresztül bármilyen baloldali felvetés, javaslat osztogatásnak vagy nemzetellenes akciónak tűnik. Ilyen értelmezési környezetben a baloldal nemcsak defenzívára, hanem vereségre lesz ítélve. A demokratikus radikalizmust az indokolja, hogy a baloldal ne reagáljon, hanem új és átfogó ügyeket vigyen be a rendelkezésére álló nyilvános terekbe, megadva egyúttal ezek értelmezési alaphangját is. Nem lehet egy csapásra sikerre számítani, ám kezdeményezés nélkül a vélemények átfordulása biztosan nem történik meg.
Hátrálni nincs hova: arra csak a szakadék van
3. Nyitottság. A Fidesz hódító politikájával szemben csakis egy demokratikus társadalmi mozgalom léphet fel kellő erővel. Ehhez elengedhetetlen a demokratikus pártok és a demokratikus „valódi” civilek együttműködése. A pártok és a civilek közötti bizalomépítés, mediáció és kooperáció alapvető fontosságú. Nem pusztán jószolgálatiságról van szó, hanem a támogatói bázis bővítéséről, a beágyazottságmélyítéséről, az akciórádiusz kiterjesztéséről. Mondani könnyebb ezt is, mint megtenni, hiszen a pártok és pártok, illetve civilek és pártok között a sérelmek számosak és valósak. Nem könnyű az adott pillanat szűkös lehetőségei közepette nagyvonalúnak lenni. Ugyanakkor fontos annak belátása, hogy a Fidesz által kijelölt ketrecben folytatott demokratikus belharcok győzelmei mindig viszonylagosak, s talán csak pirruszi győzelmek.
4. A politikai közép a társadalompolitikai baloldalról érhető el. A foglalkoztatáshiány, az oktatási egyenlőtlenségek, a települési lejtő léte, a szegénység növekedése mind-mind összefüggenek az ország lemaradásával, a termelékenység alacsony szintjével, a befektetések területi egyenetlenségével, a mobilitás és az innováció hiányával. A társadalmi integráció politikája és az egyenlőtlenségek csökkentése a képzettség, a tudás, a termelékenység növekedése, a foglalkoztatás és a fogyasztás bővítését tennék lehetővé. Nem a felső középosztályt védő állagőrző, hanem a középrétegekhez való felzárkózást biztosító mobilizációs társadalompolitikára van szükség. Ez szolgálja a többség érdekét egy olyan országban, ahol az átlagos jövedelem jelentősen elmarad a nyugati átlagtól, viszont az átlag alatt élők teszik ki a lakosság többségét.
„Romokban vagyunk, tessék észrevenni.” Az 1989-ben felhúzott óra lejárt. Hátrálni nincs hova: arra csak a szakadék van. Kénytelenek leszünk tenni valamit.
(E cikk a Friedrich Ebert Stiftung felkérésére írt tanulmány rövidített változata.)
