Eleve gyanúsnak kellene lennie ennek az újjászületés-fetisizmusnak, ugyanis hónapok óta ezt hajtogatja a Fidesz is. Februárban Lázár János: Az ország érdeke is lenne a baloldal megújulása. Március: Kövér László mondja éppen ugyanezt. A logika tiszta. Miért is kellene újjászületnie annak, aki nem halott? Az üzenet onnan tehát ez: halottak vagytok. A természetre is lehetne figyelni, ha már májussal és a hónapban megtestesülő törvénnyel kezdtük. Az újjászületés becsapós szó.
Az ismétlődést helyettesíti. A természet csak azt kezdi újra, amit télen abbahagyott. Ugyanolyan növény dugja ki a fejét a földből, mint amilyen a magját hullatta. Az állatok kölykei ismétlik szüleiket, ameddig csak tehetik. Új születik az ismétlés jegyében. De nem más. A mutáció kivétel, véletlen. Ilyesmire lenne szüksége a baloldalnak Magyarországon? Óvatos lennék a helyükben, már csak azért is, mert amióta csak léteznek, ezt csinálják: megújulnak. Vagyis a rendszerváltás óta. Előtte nem beszélhetünk baloldalról vagy jobbról, hiszen e kategóriáknak csak parlamentáris körülmények között van értelmük, ott, ahol részekből – part, vagyis párt: egyenlő rész – áll össze az egész, és nem fordítva, az egész ad életlehetőséget néhány rész számára.
A kezdetek nyilvánvalóan az újjászületés reményéhez kötődtek. Az állampártból rendszerváltó, önmeghatározása szerint szociáldemokrata párt keletkezett 1989-ben. Öt év múlva, ’94-ben győztek, akkor épp nem akartak még inkább újjászületni. ’98-ban vereséget szenvedtek, de Horn Gyula azonnali lemondása és Kovács László belépése a helyére nem az újjászületés akarása felé terelte a feszültségeket. Ehhez megint győzni kellett. De a 2004-es EP-választáson már kikaptak a Fidesztől (több mint 34 százalék, az SZDSZ-szel együtt 42, kontra 47), Kovács László elment Brüsszelbe, és hogy a korabeli 168 Órát idézzem: az új elnöknek a baloldal újraépítése lesz a feladata, Hiller István már dolgozatot írt erről, Szekeres Imre akciótervet szerkesztett, Szili Katalinnak programja van...
Egy év múlva már Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök, majd a pártelnök, ugyancsak a baloldal megújításának programjával. De ez messze nem az a terv, mint azok, amelyek a felsorolt három szocialista politikushoz kötődnek. A Gyurcsányhoz kapcsolható újjászületés még nem következhetett el, amikor már megnyerték a 2006-os választásokat, és még nem történhetett meg, mire beütött az őszödi átok és minden, ami utána következett,megkoronázva egy gazdasági világválsággal. A baloldal 2010-es vesszőfutása után Mesterházy Attila mi mást is ígérhetett volna, mint a párt megújítását.
A választó azonban a jelek szerint kevéssé kész követni az állandó változásokat, nevezzék őket összeomlásnak vagy újjászületésnek. Még Gyurcsány Ferenc távozása után is vesztettek a szocialisták a felmérések szerint félmillió szavazatot, pedig ebben az időben ő már nem volt éppen közönségmágnes. És most megint: minimum hárman ígérik a baloldalon, hogy ezentúl ott minden más lesz, plusz Schiffer András is baloldali öndefinícióval érvel. Ahogy azonban álságos Lázár János és Kövér László hórukkolása a baloldali újjászületésnek (kellemetlen lehet ennek a két, kifejezetten erős szociális készségekkel megáldott embernek egy szinte ellenfél nélküli térben dominálni, érthető, ha szabadulni akarnak ettől a magánytól), annyira reálisnak tetszik Orbán Viktor vonatkozó értékelése.
A miniszterelnök még 2012 márciusában, de máig ható érvénnyel nyilatkozott a FAZ-nak, hogy „A baloldal összeomlott. Szívesen tulajdonítanám magamnak ezt a sikert, de csak részben tehetem. A jelenlegi baloldal, amely előttem nyolc évig kormányzott, öngyilkosságot követett el. A kés nem az én kezemben volt.” Igaz ez? S ha igen, van-e ennek köze az állandó újjászületési akarathoz? Ez utóbbi pedig nem arra vall-e, hogy a baloldalnak még mindig nem sikerült feldolgoznia a rendszerváltás kori helyzetet, vagyis azt, hogy egyedül neki nem lehetett önteremtési élménye, mert nem a semmiből született, mint mások?
S ha van köze ehhez, nem az jelentené-e számára a megoldást, ha elfogadná a helyzetet, hogy már van, s nem akarna folyvást újjászületni, kiváltképpen, hogy az ilyesmi nem elhatározás kérdése? Nem arról írok tehát, hogy most le kell-e Mesterházynak, Bajnainak, Gyurcsánynak stb. mondania, hogy jöhessen valami új, hanem a kérdésfeltevés minőségéről. Amelyben semmiféle törekvés nincs arra, hogy az újonnan érkezők, mint egy boldog kis szegfű tavasszal, ne éppen ugyanazt és ugyanúgy csinálják, mint a magocskájuk papája meg mamája a megelőző évben.
Vannak jelei annak, hogy nem sikerül úrrá lenniük a természet ismétlő hajlamain. Most érik be éppen a Fidesznek az a számítása, amely szerint megér az neki pár milliárd forintot, ha 50 napon belül két választást rendezünk. Adna érte többet is. Az első választáson ugyanis szövetségre kényszerítette az egyébként éppen egymásból szétrobbanva alakult pártokat, a másikon pedig – amelyen már egyedül indulnak – az előre feltételezhető vereség felelősségét fogják egymáson szétkenni. Ezt is teszik. Az áprilisi kormányváltók,mintha belátták volna, hogy a Fideszen nem találnak fogást, egymást próbálgatják. Logikus, hiszen most válik el, hogy melyiküknek mekkora súlya lesz az új ellenzékben. Logikus és a Fidesz, illetve a Jobbik számára optimális.
Mindez másfelől tekintve: egyelőre semmi sem tölti fel az áprilisban keletkezett vákuumot. Nélkülözik ugyanis az otthonosságot ígérő gondolatokat a baloldal egymás számára fogalmazott szemrehányásai. Mit értek ezen? Valaminek az ígéretét, ami – a legfrissebb építészeti gesztusok példájával élve – az új metró gigantikus betonhidegsége és a Parlament előtti tér jól áttekinthető üressége mellé egy olyan közeget kínál, ahová jó csak úgy betérni, mert az ember azt érzi, hogy „éppen olyat főznek, amit ő szeret”. Ami úgy nagy, mint a RealMadrid stadionja, amely mellett úgy mész el, hogy észre sem veszed, ha éppen nem azt keresed, mert nem gigászkodik rád, de ha bent vagy, belezsibbad a szíved.
Hazai politikai nyelven mindez: a szegénységről muszáj szólni, de máshogyan is lehetne róla beszélni, mint most. Olyan országban élünk ugyanis, ahol mindannyian szegények vagyunk. A tőkéseink senkik a saját mezőnyükben, az orvosaink nem hívhatják meg magukhoz a kollégákat, ha azok itt vannak egy kongresszuson, és így tovább, miközben az alsó néhány millió nem egyszerűen szegény, hanem nyomorog. Ahogy most folyik a beszéd a szegénységről, az azonban nem jut el senkihez. A szegénytől messze van, a többiek pedig úgy érezhetik, hogy a rovásukra készülődik valami. Másként lehetne beszélni például a szegregációról, mert amikor integrációról szólnak a mégoly becsületes és jó emberek, az nem más, mint asszimiláció.
Nincs benne szó arról, hogy mi mit szeretnénk átvenni az integrálandóktól, vagy mi az, ami az övék, és erősíteni szeretnénk őket benne. Ezért hát ők, például a cigányok, siketek erre, mert nem róluk szól ez, hanem a beszélőkről. Legalábbis a számukra így hangzik. Sok-sok lehetőség kínálkozna arra, hogy a jó szándék mellé melegség ágyazódjon – hideg közegben ugyanis mindez nem oldódik. Iskolákról, betegekről szólva főként. Egészen addig, hogy nem tudok elképzelni szerethető baloldalt, amelynek nincs szava a popkultúráról, és – hát igen –nincs a sportról sem.
Nem újjászületni kellene, hanem mássá válni. Erre pedig az ember általában képes. A helyzet persze, Zelk Zoltánt idézve, fájdalmas: „– Ha lehetne, szeretnéd újrakezdeni?! – Miért, lehet egy partit kétszer elveszíteni?” A kérdés költői, az én válaszom azonban prózai: Lehet, mi az hogy!
