Húsz év már eltelt. És ez alatt a húsz év alatt ugyanazt a nótát fújtuk. Itt van a fülünkben, egy pillanatra nem szabadulhatunk tőle, és szinte már föl sem tűnik, hogy a kezdetben tétován dúdolt dallam mára harsogó indulóvá változott. Azok, akik a rendszerváltás örvényében elvesztették a talajt a lábuk alól, mára „leszakadók” néven önálló társadalmi osztályt alkotnak. Ők azok, akikről naponta elolvassuk-meghallgatjuk, hogy a létminimum alatt élők a társadalom negyven százalékát teszik ki, gyermekeik nem jutnak megfelelő táplálékhoz, több tízezren egyenesen éheznek.
És ők azok is, akik a működésképtelen nagy társadalmi rendszerek kárvallottjai: ők bolyonganak a biztosítási alapú egészségügyben, nem lévén pénzük magánorvosra; az ő gyerekük tesz naponta időutazást a hetvenes évekbe a Klik-iskolákban, mert nincs összeköttetés kimenekíteni egy jó alapítványiba vagy legalább egyháziba; és ők azok is, akik minimálbéresként vagy közmunkásként bele sem mernek gondolni, miből lesz nyugdíjuk, ha egyszer megérik azt a kort.
Lehet azon rémüldözni, hogy ma három magyarból egy úgy nyilatkozik, neki teljesen mindegy, demokrácia vagy diktatúra van-e az országban, hét százaléknak meg – ugyancsak a Tárki nemrégiben közzétett kutatása szerint – egyenesen egy jó kis diktatúra a vágya, de valójában csak az a kérdés: min vagyunk meglepve?
A demokrácia önmagában véve legutóbb 1989–90-ben számított értéknek, és az a nemzedék, amelyik csodaként élte meg, hogy szabadon írhat és olvashat, szabadon választhat, majd szabadon bírálhatja a hatalom letéteményeseit, ma már erősen középkorú vagy egyenesen idős.
A demokráciába negyedszázad alatt belenőtt két teljes nemzedék, akiknek már nem a szabadság, hanem a szabadság intézményrendszerének folyamatos leépülése az alapélményük. Hiszen ez történik, a szemünk előtt zajlik huszonöt éve.
A nóta a folyamatos jogkorlátozásról szól, még ha nem közvetlenül az egyén jogainak nyesegetése történik is. De aki emlékszik az első szabadon választott parlament működésének átláthatóságára, annak nem is kell azt összehasonlítania a mai, a bizottsági termek félhomályában és a kormány- meg pártirodák sötétjében születő döntésekkel.
A szabadság korlátoztatik az Alkotmánybíróság és az ombudsmani intézmény kiüresítésekor, a köztársasági elnök önálló cselekvőből szürke pártkatonává való lefokozásakor, a fővárosi közgyűlés megszüntetésekor, és akkor is, amikor a hatalom a sajtóviszonyokba barmol bele. Ha pártsajtóvá válik a közmédia, ha Fidesz-kézbe kerül a kereskedelmi orgánumok jó része, ha üzleti titokká válik minden fontos közadat, vagy csak egyszerűen hivatalnokregimentet foglalkoztatnak azért, hogy aki kérdez valamit, az végtelen hosszúságú idő után semmitmondó, hazug válaszokat kapjon, esetleg csak annyit, hogy erre nem felelünk, akkor minden egyes magyar állampolgár visszavonhatatlanul veszít abból a demokráciából, amely a rendszerváltáskor megadatott neki.
Mára eljutottunk odáig, hogy a leszakadók, azaz a társadalom ijesztően nagy hányada többségében rendszerszkeptikus – magyarán, a demokrácia melletti kiállás afféle úri huncutság, a tanultak, a tehetősek privilégiuma lett.
Amiben lehetetlen nem észrevenni azt az eredőt, hogy a mindenkori választott hatalom negyedszázad alatt éppen a legnagyobb rendszerekkel, a társadalom hosszú távú állapotát meghatározó szférákkal nem tudott mit kezdeni.
Huszonöt év óta nincs végigvihető terv az egészségügy, az oktatás és a nyugdíjrendszer biztonságos működtetésére, noch dazu javítására. Amit a ballib kormányok elindítottak, azt a Fidesz – akár népszavazást mímelve is – megszüntette, és nem állított semmit a reformok helyébe.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív |
Most az látszik, hogy akinek nincs pénze, annak esetében szerencse kérdése, hogy meggyógyítják-e; aki nem megrendelőként áll az oktatásügyhöz, annak kőkori módon nevelik a gyerekét; és aki nem tud felhalmozni, az nyomorogni fog öregkorában. Csoda, ha százezrek dúdolják: „Attól féltem, nehogy majd így legyen”?
A demokráciába vetett hitet jó ideje rombolja, hogy az ilyen „ügyek” helyett csak konfliktusokat tudnak felmutatni a politikai élet szereplői.
A hatalmon lévők láthatóan nem elég elszántak a nagy rendszerreformok elindításához, ellenzéküknek pedig csak szánalmas hepciáskodásra van ereje.
A létező fideszizmus állandó tagadása mellett túl régen rágja mindegyik kis párt a maga gumicsontját – legyen az a sávos adózás vagy az alapjövedelem amúgy nagyon is fontos kérdése – ahhoz, hogy képes legyen meggyőzni az állampolgárokat: ha hatalomra kerül, több lesz a változás, mint hogy nem épül több stadion.
Viszont – és ez valóban egy ördögi kör – addig nem is lesz elsöprő igény a változásra, míg a ’89-es helyzethez hasonlóan a manipulálatlan-korlátozatlan demokrácia nem válik ismét annyira vonzóvá, hogy a társadalom többsége ezt tekintse feltétlen értéknek, és aszerint cselekedjék állampolgárként, azaz aszerint politizáljon, hogy a célja a minél teljesebb szabadság visszaszerzése legyen.
Mert ha ez a ma fásult ország ismét hinni tudna az egyetlen szavazat fontosságában, akkor ismét nem kiszolgáltatottja, hanem ura lehetne a politikai osztálynak.
Megint tétje lenne a programnak, az ígérgetésnek, az igazmondásnak és a jövő reális megtervezésének. Újraépülne a magyar köztársaság, egy olyan ország, melyben a himnusszal vetekedne, hogy „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”.
