Az egyszeri Murphy-törvényt – nem a történelem ismétli önmagát, hanem a történészek egymást – szinte változtatás nélkül lehet alkalmazni a magyar jobboldalra, csak a történész kifejezést ki kell cserélni politikusra. 1992-ben a kárpótlás (végső soron a vidéki szavazóbázis kifizetése) érdekében nyúlták volna le a nemzeti parkok védett területeit, most szintén klientúraépítés végett fenik rá a fogukat, csak ezúttal nem a történelmi igazságtétel, hanem a családi gazdaságok megerősítése a jelszó.
A lényeg ugyanaz: a legértékesebb természeti területeket a 70-es évektől kezdve a nemzeti parkok őrzik, a mi konzervatívjaink viszont úgy tekintenek erre a földvagyonra, mint olyan politikai zsákmányra, amelyet az előttük járók botor módon ottfelejtettek a tetthelyen. A rendszerváltás után, amikor a téeszeket széthordták, az első körben az egész politikai elit egyetértett abban, hogy a természeti örökségnek a nemzeti parkoknál a helye, lehetőleg a tulajdonjoggal együtt.
Törvényt is hoztak róla, azt azonban a kormánytöbbség a 94-es választásokhoz közeledve átírta, így lett kárpótlási föld például az első nemzeti parkunk, a Hortobágy egy részéből. Az Alkotmánybíróság szerencsére közbelépett, megalkotva a máig élő szabályt, hogy a természetvédelem törvényben rögzített szintje nem csökkenthető. Államunk hatéves határidőt szabott magának az alkotmányellenesen szétosztott földek visszaszerzésére.
