Néhány embernek igazán nem ártana, ha alaposan megbántanák őket. Z. a buszmegállóban állt egy tavaszi estén, amikor erre a következtetésre jutott. Előzőleg próbálta eltalálni, melyik irányba kellene hazaindulni, bár nem egy eltévedős típus, szóval emiatt azért különösebben nem aggódott. Azon már inkább, hogy tulajdonképpen mit is keres itt. Hóna alatt az ingyen tartott előadásért kapott albummal, benne egy naiv festő műveivel. Komolyan, mintha egy ká európai Woody Allen-filmben, egy gyengébbikben szerepelne.
A naiv festővel végül is nem lenne baj, szívesen adták, és ő legalább a saját ügyeihez keverte a... festéket. Nem is biztos, hogy kell ennél több: megtalálni a saját ügyet. Jobb, mint sokadjára borongani egy borús jövőjű politikai irányzat sorsán, konstruktívnak mutatkozni a kilátástalanságban, szép mondatokat kanyarítani arról, mi miért nincs. Hát ez sehogyan sem akar üggyé összeállni. Pláne sajáttá.
És még a könyvet is cipelheti. A busz meg már öt perce jön hét perc múlva, a visszaszámláló folyton visszaugrik a kijelzőn. Kortünet. Persze lehetne rosszabb. Lehetne, hogy egyszer ne az legyen a perspektíva, hogy lehetne rosszabb is?
