Engem innét csak lábbal előrefelé visztek ki – ezt mondogatta mindig a nagymama, amikor fia és a menye nógatták, költözzön hozzájuk. Nyolcvanévesen ne maradjon egyedül abban a házban, ahol nagypapa sétabotja még ugyanott állt, ahová húsz évvel ezelőtt letette, mielőtt elindult volna sárgabarackért a falu széli szőlőbe. A csemege kecskecsecsű meg a bornak való kékfrankos mellett bőven volt ott dió, szilva, meggy, meg az errefelé büszkének hívott egres is. Ezen gyerekként sokszor töprengett: vajon miért hívják náluk büszkének az egrest. Később, amikor a magyar nyelv közelebb engedte őt magához, már tudott párhuzamot vonni a büszke és a piszke között, de még mindig élvezetesebben találta a „büszke piszke" kifejezést, mint a hivatalos egrest.
Nagypapa sokáig nem jött, nem hozta a barackokat, pedig ott álltak már a bordó vasfazékban a kiforrázott üvegek, kicakkozva sorakoztak az asztalon a zsírpapírból vágott körök, s a vékony madzagot is előkészítették, amivel körbetekerik majd a fedelet. Elővették a kis cserépedényt is, amibe a barackmagokat gyűjtik, s onnan terítik szét a hosszú faszárítóra. Ősszel reggelente feltörnek hármat-négyet a kupica diópálinka mellé, nem tudván akkoriban semmi tudományosat annak áldásos hatásáról.
Nagypapát a szomszéd telektulajdonos találta meg, arccal az árokba dőlve, biciklije mellett egy rafiaszatyornyi szétgurult sárgabarackkal. – A ganéj ember, biztos bikadiót lopni járt arrafelé – emlegette még évekig a nagymama, mintha nem lett volna mindegy, hogy egy utolsó lator vagy egy szent ember lel rá a halott nagypapára, akinek sétabotját onnantól kezdve egyetlen centiméternyit sem lehetett odébb pakolni a kétemberesből egyemberessé lett falusi házban. Magára hagyni meg pláne nem. Egészen addig, míg a „fiatalok" rá nem vették mégis, hogy legalább próbaképp, kicsi belekóstolásul töltsön el náluk egy teljes hetet, ne csak karácsony délutánján üldögéljen ott a zöld cserépkályha mellett.
