„A szupernél is jobb” – így jellemezte a maratonira nyúlt francia–német–orosz–ukrán csúcstalálkozót az egyik szünetben Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. Pedig – eddig sejtettük, most már tudjuk is – a minszki megbeszélés a diplomácia nyelvén szólva „rendkívül bonyolult” volt, értsd: olykor egyenesen kilátástalannak tűnt. A hidegvérű diplomatától szokatlan lelkesedést végül látszólag igazolta a végeredmény: Kelet-Ukrajnában vasárnaptól le kell állítani a harcokat, hogy aztán megtehessék a rendezéshez szükséges további lépéseket. Visszafogottabban nyilatkoztak viszont a csúcs nyugati résztvevői. Sok még a tennivaló, mondta Francois Hollande francia elnök, míg Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter arról beszélt, hogy Berlin többet szeretett volna elérni, de az orosz és az ukrán elnöktől most ennyire futotta.
Az óvatosság több mint indokolt. Hiszen tavaly szeptemberben a mostaninál nem kisebb megkönnyebbülés fogadta az akkori tűzszüneti megegyezést, amelyet aztán sohasem sikerült teljes egészében érvényre juttatni, januártól, a felkelők offenzívája nyomán pedig végkép a szemétbe lehetett hajítani. Még akkor is, ha a mostani fegyvernyugvás formálisan a régi megerősítését jelenti. Merkelnek, Hollande-nak, Steinmeiernek kevés beleszólása lesz abba, mi zajlik majd a következő napokban-hetekben Donyeckben, Luhanszkban, de még Kijevben is. Márpedig ott, a helyszínen dől el, hogy a világpolitika nagyágyúinak sikerülhet-e megfékezniük a harctéri ágyúkat.
Nem fér kétség ahhoz, hogy minden épeszű ember – éljen Londonban, Madridban, Budapesten vagy Moszkvában – békét akar Ukrajnában. A minszki tárgyalásoknak szorított egész Európa és még a washingtoni Fehér Ház is. Azzal, hogy a válságnak nincs katonai megoldása – pontosabban, hogy az egy kiterjedt, akár Európa jelentős részét is sújtó háborút jelent –, nemcsak Merkel és Hollande, hanem Porosenko és Putyin is tisztában van. Ezt ők sem akarják.
