A fentieket bizonyítja a sok telt házas mérkőzés a múltban, a kocsmaasztalok melletti futballtudományi diskurzusok, az elvesztett vb-döntő utáni utcai tüntetések, s az, hogy évtizedeken át a sportoló gyerekek több mint fele focista akart lenni. A labdarúgó-világesemények kapcsán adták el a kereskedők a legtöbb rádiót, tévét, és ekkor lendült fel a sportfelszerelések iránti kereslet is.
A világeseményeken való részvételünk évtizedekig természetes volt. Az 1970-es vb-ig nem az volt a kérdés, hogy kijutunk-e, hanem az, hogy mit érünk el? 1986 óta viszont nem jutottunk ki a világeseményekre – mostanáig. Ezen időszakban a magyar foci nem a társadalmi kultúra, hanem a kulturálatlanság részévé vált. Jobb társaságokban nem is illett róla beszélni. A hazai foci 1966 és 2014 között elveszítette közönségének 76%-át. A bajnoki meccsek átlagos nézőszáma 13 500 főről az ötödére, 2510 főre csökkent.
Ebben a helyzetben jelentette ki a 2010-es Orbán-kormány, hogy „a sport (nemzet)stratégiai ágazat, fejlesztése szükséges!" Létrejött a látványsportok, a sportinfrastruktúra támogatási rendszere, megismerkedtünk a taóval, és kialakult a finanszírozásnak az az eszközrendszere, melyeknek eredményeként 2011–2014 között évente közel 185 000 milliárd Ft költségvetési és tao- (hivatalos álláspont szerint költségvetésen kívüli) pénz áramlott a sportba! Ennek több mint harmada a labdarúgást szolgálta! Ez irdatlanul sok pénz.
Azt vizionálta az MLSZ programja, hogy pár éven belül vb-, Eb-, BL-részvevők leszünk, felzárkózunk eredményekben és nézőszámban az elithez! A labdarúgás ismét a politika eszköztárának és a társadalmi közfigyelemnek lényeges, látványos részévé vált!
Sokan támogatták és sokan ellenezték ezt a programot. A média általában ellenszenvvel, fanyalogva, távolságtartó cinizmussal figyelte az eseményeket. Mivel az EU nem ellenezte ezt az utánpótlás-nevelési programba csomagolt sportfejlesztési koncepciót, a program elindult, komoly gazdasági esélyt és jelentős politikai hátszelet kapott.
Az MLSZ személyi összetétele megváltozott, 2011 végén a szövetség fennállása során először hosszú távú fejlesztési programot hirdetett, és láss csodát, még a megvalósításhoz is hozzákezdett! A 2012–2015-ös évek erőfeszítései, a helyes intézkedések részeredményekben már megmutatkoztak eddig is.
Íme néhány részeredmény:
1. Tömegesítés. Több gyerek focizik, az igazolt labdarúgók száma 120 000-ről 265 000-re nőtt! (Népességarányosan Hollandiában, Portugáliában ez a szám még mindig négyszer nagyobb.)
2. Infrastruktúra. Stadionok, pályák épültek vagy korszerűsödtek. (A program jelenleg a lehetőségeinek 10-15 %-ánál tart.)
3. Utánpótlási rendszer. Szervezett, de átgondolatlan, szakmailag eredménytelen és méregdrága utánpótlás-képzési rendszer alakult ki: 27 (!) központi labdarúgó-akadémia évi több mint 7 milliárd Ft ráfordítással. (Tíz év alatt közel 40 korosztályos tornából kvalifikációs eredmények alapján csak tízszer jutott ki a válogatott. Az akadémiák működésének felülvizsgálata majd jövőbeni átstrukturálásuk elindult.)
4. A licencrendszer előírásainak szigorú alkalmazása, amely egyaránt hozott helyes és helytelen eredményeket.
Mindebből látszik, hogy még csak az út elején járunk! Sajnos a magyar labdarúgásra sem a szervezettség, sem a szilárd üzleti alap nem volt jellemző soha. Ma sem az! Csak a nézőszámban van változás. A múltban volt néző, ma nincs! A sportági szövetség az elmúlt száz évben nem volt a fejlődés motorja. A bajnokságok lebonyolítási rendjét folyvást változtatták, egymásnak ellentmondó célokat fogalmaztak meg, a rövid távú gondolkodás volt a jellemző szinte mindig az MLSZ-re.
A sportág szervezetei és azok elvileg választott (de a valóságban kijelölt) vezetői mindig erős politikai befolyás alatt álltak. Ez a diktatúrában látszateredményt, a demokráciában jellemzően kudarcot hozott. A sportági vezetés mindig is a saját tévútját járta. Nem figyelt a nemzetközi trendekre, nem vett át bevált módszereket, sohasem gondolkodott hosszú távú és következetesen végrehajtott fejlesztési programokban! A szervezettség hiánya a klubok szintjén még szembetűnőbb volt! A szocialista bázisvállalati kiskirályokat felváltó piacgazdasági klubtulajdonosoknak nem volt elég pénzük, tudásuk és társadalmi megbecsültségük ahhoz, hogy nemzetközileg is versenyképes klubokat működtessenek! Ez nagyrészt ma is így van.
Ugyanakkor sokak szerint ma már nem is lenne klubfutball, ha néhány szent focibolond-tulajdonos nem hozta volna be éveken keresztül az otthoni ládafiából az utolsó egymilliót is, hogy kifizesse a számlát.
A profi, szórakoztatóipari sportot pénzből és pénzért „csinálják", jellemzően a piac szabályai szerint, és csak az infrastruktúra és az utánpótlás-nevelés területén van jelen közösségi pénzforrás. 1990-től napjainkig a piacgazdaság, a demokratikus rend sem tudta megteremteni a profi labdarúgás üzleti alapját. Ennek egyik fontos oka az, hogy a sportpiac az 1980-as évektől erőteljesen globalizálódott. A nemzeti, regionális piacok felbomlottak! A fociklubok tulajdonosai sokszor más iparági forrásokból származó pénzből megveszik a legjobb játékosokat, velük alakítva ki azokat a szuper csapatokat, melyek játékára a legtöbb néző kíváncsi! Az UEFA, a FIFA nemzetközi kupasorozatai is ezt a szisztémát szolgálták. Ezen a globális piacon a magyar foci sem üzletileg, sem szervezeti rendszerét tekintve nem versenyképes! A magyar labdarúgósport-piac méretét tekintve igen kicsi, üzletileg jelentéktelen.
Az NB I és NB II éves üzleti bevétele mintegy 24 milliárd Ft, jóval kisebb, mint a nemzetközileg jegyzett olasz, spanyol, német, angol bajnokság egy-egy középcsapatának a bevétele! A magyar foci gazdasági lemaradása még a nemzetközi középmezőnytől is óriási, behozhatatlan!
2009–2014 között a labdarúgóliga csapatai 14 milliárd Ft veszteséget halmoztak fel, elvesztve a sportvállalatok tőkéjének több mint a felét! A veszteség önmagában nem baj – külföldön is előfordul. A fő baj a tőke és a bevétel hiánya.
Akkor hát miből működnek ezek a klubok?
Itthon a mindenkori kiadásoknak csak 46%-át finanszírozza a piaci bevétel (jegy, bérlet, tv-jogdíj, üzleti szponzor, pénzdíj, átigazolási díj). A többi vagy közpénz, vagy tulajdonosi pénzforrás. Az utóbbi kettő eseti jellegű. Egy klubot, egy nemzeti ligát a nézők száma, a közvetítési jogokért adott ellenérték, a játékosok átigazolási díjai, a nemzetközi kupákban elnyert pénzdíjak és a szponzorációs hirdetési bevételek mennyisége minősíti. Nemzetközi összehasonlításban minden bevételi elemben nagyon kicsik vagyunk, és igazuk van azoknak, akik szerint a gazdasági különbségeknél jóval kisebb a tudásbeli különbség a magyar és a külföldi labdarúgás között.
A sportágnak nincs szilárd gazdasági alapja sem a honi működéshez, sem pedig a nemzetközi felzárkózáshoz! A magyar labdarúgósport-piac üzletileg gyenge, fejletlen és nem versenyképes! A nemzetközi felzárkózáshoz csak kevés – és jellemzően piacidegen – közpénzforrások állnak rendelkezésre.
Baj-e, hogy jelentős közpénz van a honi labdarúgás jelen fejlődési fázisában?
Szerintem nem, ha: konkrét fejlesztési programokhoz kapcsolódik; felhasználása ellenőrzött, és nem teremt a versenytársak között esélykülönbséget; az ingatlanfejlesztési PPP-hez hasonlóan a fejlődést, a nemzetközi felzárkózást gyorsítja; nem kisajátítható politikai célt, hanem széles közösségi érdekrendszert szolgál.
Az elmúlt évek erőfeszítéseinek tartós eredményei még nincsenek, de ennyi idő alatt még nem is nagyon lehetnek.
Nemzeti bajnokságunk érdektelen és nemzetközileg eredménytelen. (Klubcsapataink jellemzően már a nyári előselejtezőn búcsúznak a BL és az EL mezőnyétől.) Utánpótlástornákon is csak akkor vagyunk a csoportkörben, ha mi rendezzük azokat. Klubjaink, játékosaink értéke is inkább csökken, mint nő.
A profi magyar labdarúgás több évtizedes válság után – köszönhetően a válogatott kitűnő szereplésének – életjeleket mutat, bár még mindig lélegeztetőgépen van! Hogy ez az életjel egy jövőbeni egészséges fejlődésnek, gyógyulási folyamatnak az első jele-e, majd a jövő mutatja meg.
Lehetett-e számítani arra, hogy kijutunk az Eb-re? A fentiek alapján a válaszom határozottan: nem! A semmiből, a teljes reménytelenségből jött ez a gyönyörű siker.
Egy jellemzően külföldön játszó és ott szocializálódott játékoskorosztály előzmény nélküli és valószínűleg utolsó csodálatos hőstettéről van szó! Rendkívüli csapategység, kitűnő forma, nagyszerű taktika, soha nem látott győzni akarás, küzdeni tudás, hazaszeretet, hit, a győzelem tudományának elsajátítása, valamint helyes vezetői, edzői lépések sora vezetett a lélekemelő sikerhez! Nem szabad elfeledkezni Dárdai és Storck érdemeiről és az MLSZ igen bátor, sőt időnként vakmerőnek tűnő bizalmi intézkedéseiről sem!
Világraszóló diadalról beszélni azért erős túlzás! Ezt csak az elfogult, meghatott, hozzám hasonlóan örömmámorban úszó szurkolóknak szabad!
Szerencse is kellett a sikerhez, de nem ezen múlott! Évtizedes „alulteljesítés" után most a csapat „felülteljesített", többet adott, mint amit tudott, vagy ami labdarúgásunk állapotából következett! Ez az eredmény még semmiképpen sem egy szisztematikus építkezés eredménye, hanem egy induló program megbecsülést érdemlő, emlékezetes állomása.
A sikert nem kell megmagyarázni! Igaz, kisajátítani és úgy kommunikálni sem, mint egy intézkedéssorozat elvárt eredményét. Nincs helye a melldöngetésnek és annak az ígéretnek, hogy mától csak világraszóló eredményeink lesznek!
A hazai foci helyzete ma semmivel sem jobb, mint a pótselejtező előtt volt. Mégis joggal örül és reménykedve várja az Eb-szereplést sok millió magyar!
Most összedugva az okos szakértői fejeket – a továbbra is meglevő állami eszköztárra és a fejlődő piacra alapozva – osztrák, német, belga mintára készített hosszú távú, fejlesztő programokat kell indítani, és folytatni az MLSZ programjának végrehajtását. A tartós siker garanciája a türelem.
Ha tudtunk várni 30 évet az Eb-szereplésre, akkor a valós, megalapozott eredményekig még hátralevő 5-10 évet már fél lábon is kibírjuk! Csak stoplis cipő legyen azon a piros-fehér-zöld sportszáras magyar lábon!
