Nagy magyar beszarizmus

Szóval a minap kézbe vettem ezt a szegény, bajos könyvet, beraktam a táskámba, s elmentem vele egy helyre, ahol a hozzá hasonló szerzeteket szokták bemutatni.

Jó, lehet, hogy jobbakat, mint ő. Meglehet. Vannak sokkal jobb könyvek is, tudom. De gondoltam, azért csak szólok pár szót az érdekében, annyit megérdemel. S mondtam azon a bizonyos helyen, hogy szeretnék ott egy könyvet a közönségnek bemutatni.

Szeretettel fogadtak, hiszen ismernek ott, s bólogatott a főnök, hát hogyne, Zsolt, persze, amikor csak akarja. S kérdezte, hogy miféle könyvről volna szó.

Benyúltam a táskámba, előhalásztam, s kitettem a pultra. Ott feküdt szegény könyv előttünk, nekilapult az üvegnek háttal, s hunyorgott a fényben. Nem sejtett még semmit. Igaz, én sem.

Mert egyszerre csak elhalványult az az ember, s azt mondta, hogy ajjaj, ez mégsem fog menni.

Miért nem, kérdeztem, s olyan ártatlan képet vágtam, mint az a könyv.

Ajjaj, ez volt a válasz, s a fejét vakarta az elhalványult ember. Majd azt nyögte, hogy értsem meg, ő kedvel engem, a cikkeimet is el szokta olvasni, de hát értsem meg, ezt most nem, mert hát ez izé.

Ez mizé, néztem rá felvont szemöldökkel, mire azt válaszolta kínjában, hogy izé, hát ez politika. És ha ő ezt bemutatná, akkor az olyan „hogyishívják” lenne. Kereste a szót, s meg is találta: állásfoglalás lenne. S hogy ő üzleti okokból nem foglalhat állást „direktben”.

Összerezzentem erre, s kezem alatt a könyv is, éreztem, rezzen. Jól nézünk ki, kishaver, dünnyögtem a könyvnek, te meg én direktben. Lám csak, ilyen a nagy magyar beszarizmus a ragyogó fényben, ha a maga valójában kilép.

Az én hazámban (mert az enyém is, fentiek dacára) bizonyos szerzők és könyvek újabban tehát „direktek”. S figyeltem magamat kívülről, hogy a nyílt elutasításra elönt-e az indulat. De nem. Még csak nem is haragudtam a főnökre, s bevallom, ez kissé bántott, mert nem volna szabad hozzászoknom ehhez. Hogy az én hazámban ezt meg lehet tenni.

Nyugodtan és bizakodva mentem hát egy házzal tovább. Van nekem egy vendéglátós ismerősöm, gondoltam, megkérdem, hogy nála vajon rendezhetnék-e bemutatót ennek a bajos könyvnek. Igent fog mondani, ebben bíztam, hiszen egy rendezvénnyel együtt jár a fogyasztás. Ez üzleti ügy. De nem.

Bemutató ott sem lesz, ez gyorsan kiderült. Kértem egy sört, s mutattam neki a könyvet, nézd csak, erről volna szó, és rólam. És azt mondta erre, hogy a vendége vagyok arra a sörre, de hát ezt nem. Nem lehet nála ezt a könyvet bemutatni.

Miért nem, faggatóztam, de igazából már nem érdekelt. Tudtam, hogy mi következik. Azt mondta, kicsinálják őt, ha híre megy Debrecenben, hogy az ő kocsmája a magamfajta alakok gyülekezőhelye.

Belenyúltam akkor a táskámba, és megsimogattam a könyvet, ne izgulj, kishaver, nem lesz semmi baj. Tűzre nem fognak dobni.

Magyarországon a direkt könyveket tűzre sem kell vetni, hiszen elhamvadnak úgyis előzetesen: a kelet-európai tudat finom, érzékeny bolyhai közt égnek el azon a bizonyos belső máglyán, amely ismét ott pislákol már a magyar fejekben, takarékosan, őrlángon, legbelül.