A Donáth-per idején, amely a Magyarországra rákényszerített sztálini rendszer egyik alapító aktusa volt, 19 éves kezdő újságíró voltam, aki alig pár héttel korábban került be a központi kommunista pártlap, a Szabad Nép szerkeszőségébe. Máig sem értem, miért engem küldtek oda állandó tudósítónak (akire különben nagy szükség nem volt, minthogy a per lefolyásáról szóló szűkszavú beszámolókat az MTI-ből is át lehetett volna venni, a perhez kapcsolódó politikai kommentárok írása pedig az újság két vezető szerkesztőjének, Révai Józsefnek és Horváth Mártonnak volt fenntartva). Nekem azonban roppant tanulságos volt ez a küldetés, mert ehhez fogható politikai élményben sem előtte, sem utána nem volt részem. Azokat a zavaró érzéseket, amelyek a per hetei alatt fogalmazódtak meg bennem, senkivel sem osztottam meg, tudván, hogy azok kimondásával vesztembe rohannék.
Még 1956 utáni emigrációm első éveiben is magamban tartottam az akkor gondoltakat, s az említett életinterjú volt az, ami ezeket kicsalta belőlem. Hetven év múltán, minden valószínűség szerint én lehetek az egyedüli élő személy, aki ezen a hírhedt peren jelen volt, méghozzá az első perctől az utolsóig, beleértve Donáth Györgynek az utolsó szó jogán elmondott, fél napnál is hosszabb beszédét. Az aztán már magánügy, hogy ez az „élmény” milyen titkos csatornákon keresztülbujkálva járult hozzá 1953 nyarától kezdve lelki felszabadulásomhoz, majd a marxi–lenini téveszmékkel való szakításomhoz.
És ezzel elérkeztem Nagy Imréhez, aki e korszakos fordulat egyik legfontosabb tényezője és – nemzedékek egész életére kiható – elősegítője volt. Az ő szerepét illetően Krómer István teljes félreértésben van. S nemcsak azért, mert – valami számomra érthetetlen gyűlölettől vezetve – mindent figyelmen kívül hagy, amit az 1945 és 1953 közötti évek történész szakértői a korszakon belüli felső pártviszályokról és ezen belül Nagy Imre újból és újból jelentkező különvéleményéről feltártak. Hanem azért is, mert úgy beszél az ezt követő időszakról, mintha soha nem hallott volna az 1956-os forradalomról, az ehhez vezető útról, sem a kormány éléről 1955-ben eltávolított Nagy Imre páratlan országos népszerűségéről. Pedig a kortársak máig emlékeznek arra, hogy Nagy Imre visszaemelése a kormány élére 1956. október 23-án a Kossuth téren – s másutt országszerte – összesereglett százezres tömegeknek nemcsak a jelszava, hanem (az orosz csapatok kivonása mellett) a legfontosabb mozgatórugója volt. Mint ahogy az is történelmi tény, hogy az október végi spontán tüntetésekből úgy lett (világtörténelmi jelentőségű) forradalom, hogy ez a követelés megvalósult.
De morálisan még ennél is érthetetlenebb, hogy Krómer semmit nem akar tudni arról a halálmegvető bátorságról, amellyel Nagy Imre az utolsó pillanatig kitartott a magyar forradalom demokratikus és nemzeti programja mellett, ahogy ez az 1958 júniusában megrendezett perének hanganyagából tételesen kiderül, mind a vérbíró kérdéseire adott válaszaiból, mind az utolsó szó jogán tett nyilatkozatából. Ezen a ponton csakugyan párhuzam vonható Donáth Györggyel, de Krómer gyűlölködő szavainak frappáns cáfolataként. Bátorkodom Krómer István tudomására hozni, hogy valahányszor újrahallgatom Nagy Imre utolsó szavait, a két bűnper időbeli és tartalmi különbsége ellenére nem tudok nem gondolni Donáth Györgyre (és megfordítva, az utóbbiról hallva Nagy Imrére), mert hosszú életem során az elvhűségnek és a morális bátorságnak ezzel a két kiemelkedő példájával találkoztam személyesen.
Postscriptum. Teleki Pál öngyikossága nem törölte el az addigi politikai vonal bűneit és tévedéseit, de azért tiszteletet ébreszt.
Én így vagyok Donáthtal is, akit (nyilvánvalóan) saját fajvédő eszméi sodortak tévútra, 1947-ben azonban olyan bátran vállalta múltját, s olyan koherensen, annyi szellemi tisztességgel érvelt mellette, ami előtt akkor is kalapot kell emelni, ha máskülönben a politikai spektrum ellenkező oldalán állunk. Az persze már egy másik kérdés, hogy szobrot kell-e neki emelni (ezt én sem gondolom), de értelmesen megfogalmazott, az igazság sokarcúságára figyelmeztető emléktáblával megemlékezni róla – hetven évvel a kivégzése után – már nem volna olyan abszurd gondolat. (Ennek kifejtése, sajnos, már túlhaladná e válaszlevél kereteit.) Meglehet, hogy e sorok olvasóinak egy része arra számított, hogy mielőtt az erkölcsi bátorságok e felmagasztalásába belekezdek, élesen elhatárolódom a MÉP-alelnök Donáth György politikai nézeteitől. Nos, ezt azért nem tettem, mert úgy vélem, hogy egy szolgálatban leélt és méltatlanul megszakadó élet végső mérlegében a bátran és méltósággal vállalt halál sok mindent új megvilágításba helyez.
A szerző az MTA külső tagja, a Nagy Imre Emlékház Kuratóriumának elnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
