A Termelési-regény előtt is volt kortárs irodalom, csak nem tudtam, hogy létezik élő író. Valahogy nem gondoltam. Apám kupacában megtaláltam a „pispeklila", durván vastag könyvet. Olvastam vagy 40 oldalt, a szokott módon, komoly arccal, az édes-meleg sznobizmusnak dőlve, okos vagyok, okosan viselkedek, okosan nézek, mások még gyerekkönyvet olvasnak. Aztán jött egy mondat, felröhögtem. Kibillentett, földhöz vágott, nem kellett komolyan viselkednem többé. Nem volt vicces, nem egy Rejtő, sem Wodehouse, de még csak nem is az Így írtok ti. Ezekről tudtam, hogy viccesek. EP mondata szellemes volt. Kortárs mondat.
Nem tudtam, hogy van ilyen. Ezt biztos olyan írta, aki él. Most írja, itt van a lapok meg a sorok között. Gyanús lett az egész szöveg, visszalapoztam, újraolvastam az elejéről, fülig érő szájjal, élvezettel. Azóta olvasok kortársakat. Azóta jelent élvezetet. Azóta vannak jó és rossz mondatok, történettől függetlenül. Szóval a vasutas apám ezért olvasott mosolyogva a Fancsikó után.
Évekig nem tudtam a személyéről, elég volt a szöveg valósága. Akkor tényleg gróf? Esszel kell mondani? Tényleg matematikus? Állítólag ott lesz a Vörösmarty téren, lehet dedikáltatni. Több órába telt elé kerülni. Az idei – utolsó – dedikálásán azt mondták, nem volt még soha ennyi ember. De volt. 1984-ben, amikor már a Kis magyar pornográfia is kijött. A soha véget nem érő Kádár-korszakban több ezer ember elolvasott egy furcsa könyvet és szüksége lett a szerzőre is. A tökéletes mondatai mellé a fésülhetetlen fürtjeire. A szabadságra. Esterházy szabadsága lett a szabadságunk. 89-ben véget ért mégis a végeérhetetlen, és továbbra is Esterházy maradt a szabadságunk. Földet vissza nem veszünk, nem ez a fontos a rendszerváltásból, ne a restitúció lehetőségének örüljünk, hanem a jövőnek. Hát ezért nem kondoleál Orbán Viktor.
Közben Esterházyról mindent megtudtunk, mert mindent megírt. Ismertük a családot, a származást. EP lett belőle. A monogramja mint zsinórmérték. Apám ezt már nem érte meg. Ha felkúrtam magam, kíváncsi lettem mit ír erről a monogram. Aki nem olvasott tőle regényt, az is odafigyelt a mondataira. Esterházy maradt a kultúránk. Ha EP meghal a kilencvenes években, Orbán kondoleált volna. Biztos vagyok benne. Vajon ezek leírható mondatok?
2016-ban a miniszterelnök nem nyilvánít részvétet nekünk, olvasóknak. Mert mi vagyunk azok, akik magunkra maradtunk, akiknek ezentúl meg kell találnunk a saját válaszainkat, akik nem vigasztalódhatunk azzal, hogy könyvhétre könyvhét jön, új könyvre még újabb. Orbán Viktor nem lép be ebbe a térbe, hiszen azzal elismerné, hogy létezik kultúra. Hogy a kultúra élmény- és gondolatközösség. Hogy a kultúra szabad. Hogy Esterházy a kultúránk. Hogy szabadok vagyunk. Akár olvastuk, akár nem. Akár rendszerváltás előttiek, akár utániak vagyunk. Akár posztolunk idézetet és mécsest a Facebookon, akár nem.
Hát ezért nem kondoleál Orbán. Mert alulmaradt. Kár. Remélem, hogy érti és sajnálja.
