Az az ország engedheti meg magának, hogy ne védje a műkincseit, amelyikbe hozzák a műveket, nem pedig elviszik őket. Nálunk például az állam hihetetlen összegeket áldoz Munkácsyra és Tizianóra, de még így is csak azzal tudja megakadályozni, hogy külföldre kerüljenek, hogy a törvény erejével megtiltja a kivitelt. A védetté nyilvánítás viszont megzavarja a műkereskedelmet, nyilván csökken az ár, ha nem lehet a festménnyel szabadon bánni, venni és eladni.
Az adófizető, akinek a pénzét az állam a művekre költi, sokallja a százmilliókat-milliárdokat. Nem könnyű már azt sem megérteni, miért kerül a különben nagyon szép kép harminckétszer annyiba, ha kiderül róla, hogy a művészettörténet egyik legnagyobb alakja festette. Hát nem ugyanarról a műről van szó?!
Most Németországban is törvényt terveznek hozni a védetté nyilvánításról, de mert nem szokásuk váratlanul, egy álmatlan éjszakán átverni a parlamenten a jogszabályt, meg kell gondolniuk: mire hatályba lép, az érintett művek nagy része átlépheti a határt. A műveket árverésre bocsátó galériás, de a hazafi művész sem akar eurómilliókról lemondani azért, hogy csak honfitársai és turisták nézhessék, amit hozzáértéssel megszerzett vagy tehetségével megalkotott.
