Időpocsékolás lenne arról győzködni egy németet, hogy fontos óvnia a kultúráját. A nagyvárosi többség nem értette volna, hogy mit akarnak tőle az égszínkék magyar kormányzati plakátok. Nem értené most sem, pedig egyre többen ciccegnek, amikor Merkel menekültpolitikája kerül terítékre. De bár kénytelenek időnként szólni néhány diplomatikusnak szánt keresetlen szót (mert amilyen állapotok a városi kórház földszintjén berendezett ideiglenes szállón vannak, az azért mégsem járja), ahhoz mégsem fér kétség, hogy sem Goethe, sem Wagner nem szorul védelemre. És egyébként is: mióta van a kultúra országhatárokhoz rögzítve?
Mostanában menekülteket tanítok németre Berlinben. Egy nyálkás januári délelőtt az országismereti tanfolyamomon Anthonyra kerül a sor, hogy beszámoljon, mire jutottak a csoportmunka során az elmúlt tíz percben. Az volt a feladat, hogy összeírják: miért jó és miért hervasztó Németországban élni.
Anthony Togóból költözött ide. A bőre őrölt kávéra emlékeztet. Láthatóan tisztában van vele, hogy minden szín jól áll neki. Körülbelül húsz percet szokott késni. Történjék körülötte akármi: az eseményeket laza mosollyal veszi tudomásul.
– A tolerancia is jó, és hogy az emberek nyitottak – zárja a napfényes listát. Aztán rátér a nehézségekre. A nyelv szívás. A bürokráciát és a német konyhát már szidták a többiek is.
