Van már másfél évtizede is annak, hogy Corax, a zseniális szerb karikaturista közreadott egy rajzot, melyen a Milosevics házaspár bámul ki nagy elégedettséggel egy muskátlis ablakon. A képaláírás ezt mondta: Itt van Szerbia. Külföldön nem nagyon értették az üzenetet, odahaza annál inkább. Tudniillik a kérdéses időben a hajdan mindenható elnöknek akkora hatalma, befolyása maradt országa fölött, mint az a kis ház, rajta a muskátlis ablakkal. A többi elpárolgott, de Milosevics úgy érezte, ami az övé, az voltaképp azonos Szerbiával.
Corax ma megrajzolhatná Bassár el-Aszadot és nejét, hasonló pózban. Merthogy Damaszkuszban, Aleppóban, Latakiában és néhány más városban vannak még muskátlis ablakok, de az Aszad-rendszer tisztviselői és katonái az országnak immár csak egyhatodát (derűsebb becslések szerint ötödét) ellenőrzik, a többin számos, egymással nem egyetértő ellenzéki milícia, s velük együtt – pontosabban ellenükre – fél tucat iszlamista terrorszervezet uralkodik. Lő, rombol és gyilkol.
Aszad már nyár elején elismerte, hogy kisebb erőcsoportokra tagolt hadserege és légiereje immár képtelen „országos háborút” vívni, ehelyett annak a megtartására koncentrál, ami rendszerének túlélése szempontjából létfontosságú. Szó mi szó, ez a stratégia működőképesnek látszik. Aszadnak segítségére van – katonailag is – Irán, továbbá az Iránban kiképzett síita milíciák, a libanoni Hezbollah, s diplomáciailag-politikailag Putyin Oroszországa. Izrael pedig nem bántja.
