Akár Rodolfo bűvészkezét egykoron, úgy érdemes figyelni a nyugati határ közelében praktizáló magyar fogorvosokat. Nem azért, mert csalnak, hanem mert különös érzékük van a piachoz, közülük sokan jobban ismerik a magyar munkaerő mozgását és szükségleteit, mint bárki. Miután rendelőiket fölfejlesztették, saját külföldi fogbetegeiknek szánt panzióikat megépítették, néhányan új munkásszállókba fektették az így megkeresett pénzüket.
Évekkel ezelőtt megindultak ugyanis a keleti és észak-keleti magyar megyék munkavállalói Nyugat-Magyarországra. S ha már eljutottak Mosonmagyaróvárig, Jánossomorjáig, Sopronig, nem álltak meg a határ magyar oldalán, hanem Ausztriában kerestek munkát, s találtak is: főleg az építőiparban, a mezőgazdaságban és a vendéglátásban. Át nem költöztek, hanem a magyar települések albérleteiben, panzióiban, munkásszállóin laknak, s naponta utaztak át a munkahelyükre.
A magyar társadalmi mobilitás viszonylagos felgyorsulása tehát a nyugat-magyarországi munkaerőhiányt nem oldja meg. Ráadásul a munkaadók nem csak ebben a régióban panaszkodnak a hiányra. Ágazatonként más a helyzet, de a kormányhivatalok rendre közlik: jóval több az álláshely, mint az álláskereső. Elhelyezkedni viszont mégis nehéz. Magyarországon egyszerre van jelen a munkaerőhiány és a munkaerő-felesleg. Az állástalan emberek egy része végzettsége, egészségi állapota miatt a szabadpiacon még átképzéssel sem tud érvényesülni. A közmunkások útját kijelölte a kormány, nagy többségük már nem képes kiszakadni az ördögi körből.
