A kérdés megválaszolásához célszerű visszanyúlnunk az alapokhoz: a kifejezés pontos megnevezése „corporate social responsibility”, azaz vállalati társadalmi felelősségvállalás. A koncepció nagyjából fél évszázados múltra tekint vissza, de lényegét jól ragadja meg az Európai Bizottság által 2011-ben kínált meghatározás: a vállalatok felelősséggel tartoznak tevékenységükért, amely hatással van a társadalomra. Tegyük hozzá, nem jogi értelemben vett felelősségvállalásról beszélünk; magától értetődik, hogy a vállalatoknak be kell tartaniuk a törvényt. A CSR viszont a jogkövetésen túli erkölcsi természetű követelmény, amely szerint a magánvállalatoknak többet kell tenniük a társadalom érdekében, mint amennyit a törvény megkövetel tőlük (pl. adókivetés formájában is). A CSR az elmúlt 50 évben a vállalati intézményrendszer szerves részévé vált; nincs olyan magára valamit adó nagy (vagy kis) cég, amely ne rendelkezne társadalmi felelősségvállalási programmal. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy sokan sokféleképpen vitatkoznak a CSR-ről: M. Friedman, a nagy liberális közgazdász szerint a vállalatok egyetlen feladata a nyereségtermelés, a gondoskodást a társadalomról, a jótékonykodást, stb. hagyják meg a részvényeseknek, illetve az adójukból gazdálkodó államnak. Mások szerint a CSR gyakran kontraproduktív vagy éppen álszent (l. a fair trade, a gyermekmunka stb. körüli vitákat). Akármit gondoljanak is azonban a vitatkozók a CSR-ről, egy dologban egyetértenek: a CSR a magánszektor, vagy pontosabban a versenyszféra tevékenységét érintő koncepció. Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy vannak olyan CSR-programok, amelyek keretében az adott vállalat munkatársai végeznek karitatív tevékenységet (játszótereket építenek, nehéz helyzetben élő közösségeken igyekeznek segíteni, stb.). Ez ellen természetesen senki nem emelhet kifogást. Esetünkben azonban nem erről, hanem pénz (néha nagyon sok pénz) elköltésével együtt járó CSR-programokról van szó.
Állami szervezet, hivatal, minisztérium vagy a jegybank esetében ilyen, tehát pénzköltéssel együtt járó társadalmi felelősségvállalásról beszélni szimpla tautológia, hiszen tevékenységük, amelyet a törvény határoz meg, értelemszerűen a társadalom javát szolgálja, a tevékenység végzéséhez szükséges eszközöket pedig az állami költségvetés biztosítja számukra. Leggyakrabban költségvetési kiutalások formájában, de esetenként a törvény által lehetővé tett adó (illeték) beszedéséből, vagy éppen a pénzkibocsátás (emisszió) monopóliumából származó nyereségből, amely az elismert költségek levonása után egyébként szintén a költségvetésbe folyik be.
Ebben az értelemben még állami vállalatnak – ti., ha monopólium, azaz nem versenyhelyzetben működik – sem lehetne társadalmi felelősségvállalási programja, hiszen bevételei (nyeresége) az állam által törvényi úton biztosított monopoltevékenységből származnak, és a bevétel egésze is a közösséget illeti. Az MVM, a Paks, a Szerencsejáték Rt. típusú vállalatoknak tehát normális országban nem lehetne CSR-je, de még reklámozni is csak a termékeiket reklámozhatnák (amelyeknek a vásárlása növeli a költségvetés bevételeit), saját magukat (a brandet) egyáltalán nem.
A jegybank SR-je (a C-t bölcsen elhagyták a jegybank kommunikációs szakemberei) ehhez képest maga az abszurditás. Pusztán a tény, hogy a jegybankban sok pénz van (emisszió, jegybanki tartalékok és felügyeleti bírságok) nem jelenti azt, hogy azt bárki másra költhetné, mint amit a jegybankról szóló törvény előír (ezen az alapon akár az Államkincstárnak vagy a NAV-nak is lehetne bőkezű CSR-programja). Az ilyen és ehhez hasonló állami CSR-programok kiválóan alkalmasak arra, hogy magasztos elvekbe burkolják a közpénzek elfecsérlését, igazolják a paternalizmust, rosszabb esetben a korrupciót. Csupán adalék, de igen jellemző, hogy Járai Zsigmond, a jegybank felügyelő bizottságának elnöke, aki elnök korában igen takarékos gazdálkodást folytatott, felügyelőbizottsági elnökként pedig szenvedélyesen ostorozta a Simor-féle jegybanki vezetést annak állítólagosan pazarló gazdálkodásáért, sőt büntetőjogi konzekvenciákat sem kevesellt volna, a mostani valóban elképesztő fejleményekről – nagyságrendekkel nagyobb pénzköltésről van szó, olyan célokra, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a jegybank feladataival – egyetlen szava sincs, hogy a tettekről már ne is beszéljünk.
A liberális demokráciákban, amelyekben működnek a fékek és ellensúlyok, a jegybank felügyelőbizottsága mellett az Állami Számvevőszék vagy éppen a törvényes felügyeletet ellátó Országgyűlés illetékes bizottsága egymás sarkát taposva vizsgálódna és kezdeményezne felelősségre vonást, hiszen a jegybank vezetése bármikor bármire, bármekkora összegű közpénzt elkölthet (és a jelek szerint el is költ). Ennek tartalmi jogtalanságán az sem változtat, ha gondosan ügyel a formaságok betartására –van (C)SR program, van bizottság, van testületi döntés, van jegyzőkönyv, sőt ha nagyon muszáj, még törvény is.
Nálunk azonban erre semmi szükség, hiszen a mi számunkra a követendő modell – mint nemrég a legmagasabb helyről megtudhattuk – az illiberális demokrácia.
A szerző közgazdász
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
