Így történt ez 1848-ban, 1919-ben, 1945-ben, 1956-ban egyaránt. Utána előbb akasztófákat állítottak, eljött a terror ideje, majd amikor már kitombolták magukat, az addigi hideg diktátor elhatározta, hogy a továbbiakban nem a diktátor, hanem a „nép atyja”, a jóságos „kedves vezető” szerepében lép fel.
Most először történt ez másként. 2010-ben, majd 2014-ben a magyar lakosság többsége maga választotta (a demokrácia eszközeivel a demokrácia ellen) az orbáni hungaro-putyinizmust. És ez adhatta meg a lehetőséget arra, hogy a történelemben először mi magunk szerezzük és szervezzük meg magunknak a populista önkényuralmat. Ez kétségtelenül ezeréves történelmünk egyik mélypontja.
(Már többször hivatkoztam arra, hogy Arisztotelész több mint kétezer éve felismerte és pontosan leírta ezt a jelenséget. Tiranniának nevezte azt az önkényuralmat, amely a demokrácia kialakulása után, nem a régi fejedelmi-királyi-császári módon gyakorolja a hatalmat, hanem álnokul, populista szólamokkal. Ugyanakkor egy jól szervezett uralkodói klikk, egy „pretoriánus gárda” segítségével felhasználja vagy inkább kihasználja a már kialakult demokráciák eszközeit is. A modern politológiában is sok jelentős mű foglalkozik ezzel a jelenséggel. Találtak rá megfelelő terminusokat is. Ilyen mindenekelőtt a „demokratúra”, azaz a demokrácia egyes külső eszközeit látványosan alkalmazó diktatúra. És ilyen a „diktablanda”, amely kegyeskedő, a népet – persze csak szólamokkal – segítő diktatúrát jelent. Mindkettő nagyon jól ráillik a mai magyar államszervezetre.)
A demokrácia hívei számára ez a helyzet azt a parancsot hozza magával, hogy mind eszméinkben, mind magatartásunkban minél jobban fel kell rá készülnie a magyar társadalomnak. Nem akkor kell csak ehhez hozzákezdeni, amikor majd kormányra jut a jelengi ellenzék – akkor ugyanis már késő lesz. Akkor az új győztes már csak egy kicsit szabadabb demokratúrát lesz képes létrehozni, nem igazi demokráciát. A kegyeskedő diktatúra hívei pedig elég erősek maradnak ahhoz hogy megszervezzék magukat.
Most a demokrácia megvalósításának elengedhetetlen feladatáról, a hozzá szükséges magatartás közös kialakításáról szeretnék szólni – mert ebben állunk a leggyengébben. Márpedig enélkül nem jutunk semmire.
Mit kell tenni most, ha valóban demokráciát akarunk? Nem elég harcolni a társadalom támogatásáért, nem elég keményen bírálni a jelenlegi hatalmat, nem elég gyűléseket tartani és szónokolni, Most az a legfontosabb, hogy a DEMOKRÁCIÁÉRT HARCOLÓ PÁRTOK, MOZGALMAK, CSOPORTOK EGYMÁS KÖZÖTT MEGTEREMTSÉK A DEKOKRÁCIÁT. Mert hogyan akarunk majdan egy életképes új demokráciát kiépíteni az egész országban, ha egymás között sem tudjuk létrehozni? Mert valljuk be magunknak, hogy eddig nem igazán tudtuk.
Ez az elmúlt 26 év egyik legkeményebb tapasztalata. Több demokráciaelvű kormányunk volt, amely olykor több pártból állt, olykor csak egyből, de egyik sem találta meg igazán sem a többi párttal, sem a társadalom különböző rétegeivel való mind szélesebb együttműködés sikeres módszereit. A hatalom (szelídebb szóval a kormányzás) megszerzése, majd megtartása olyan fontos feladatnak látszott, hogy elvonta a figyelmet attól, hogy a demokrácia alapelveit igazán érvényesíteni tudják. Így aztán a társadalom ismét az egyre sikeresebben szerveződő demokratúrás tirannia prédájává válhat.
Még sajátosabb a helyzet most. Több politikai mozgalom, és több párt áll szemben az orbáni demokratúrával, de önmagában egyik sem elég erős ahhoz, hogy el tudja takarítani. Ebben a helyzetben az a demokrácia, sőt a józan ész parancsa, hogy már most tudatosan és minden erővel megteremtsük az egymás közötti demokráciát. Akkor is így kell tennünk, ha nem egészen és nem mindenben értünk egymással egyet. Mert könnyű akkor együttműködni, ha minden kérdésben ugyanúgy gondolkozunk, de ez még nem jelent demokráciát. Most mélyebbre kell ásnunk, meg kell keresni, amiben egyetértünk, hogy az egyenlőség megtartásával vitatkozhassunk abban, amiben más a véleményünk.
Egy politikai pártban két, egymással nem mindig harmonizáló elvet kell összhangba hozni és együtt kielégíteni. Az egyik a társadalom előrehaladása, jólétének és szabadságának biztosítása. A másik cél, hogy ennek érdekében az adott párt részt vegyen a kormányzásban, keményebb szóval a hatalomban. (De sohasem az egyed- és önkényuralomban, még akkor sem, ha egyedül van kormányon.)
Ez a magatartás azonban nálunk nem alakult ki kellőképpen. A meglévő demokratikus pártok vezetősége jobbára úgy gondolta, hogy csak ők képesek, vagy legalábbis ők képesek a legjobban a demokratikus átalakítás végrehajtására. Ez persze magától értetődő, mert egy pártnak bíznia kell abban, hogy ő a legalkalmasabb. Ezt az önbizalmat azonban ki kell egészíteni azzal, hogy „egyedül nem megy”, tehát meg kell találni a társakat. Ennek érdekében mindenkinek vissza kell fognia saját magát, hogy létrejöjjön a demokrácia közössége.
Nem azt kell tehát legelőször eldönteni, hogy kit jelöljenek miniszterelnöknek. Külünösen nem kell ennek érdekében rögtön megbírálni a másik demokratikus párt jelöltjét (például azzal, hogy „mit rontott el Őszödön”). Mindenkinek volt és van hibája. Most azonban a lényeget kell keresni. Felkészülni arra, hogy közösen foglaljuk össze legfontosabb elveinket és feladatainkat.
Ennek érdekében az lenne a helyes, ha már most alakítanánk egy olyan közös fórumot, (mondjuk ellenzéki kerekasztalt vagy demokratikus árnyékkormányt), amely a társadalom számára is felfoghatóvá teszi az összefogás elveit és erkölcsi tartalmát. Azaz meg kell teremteni az ellenzék demokráciáját, hogy fel lehessen készülni az ország demokráciájára.
(A magyar történelem minden sorsfordulóján így történt. 1944-ben a Nemzeti Ellenállási Front, 1956-ban a forradalmai bizottságok, 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal, az Új Márciusi Front. A sors úgy adta, hogy én mindegyikben ott voltam – hol küldöncként, hol tagként –, és megtanultam, hogy ezeknek a szervezeteknek az erejétől és minőségétől nagyon sok minden függ az azt követő időszakban.)
Kiknek kell ebben részt venniük? Nem törekedhetem teljességre, és nincs is jogom rá, hogy meghatározzam. Most csak annyit tehetek, hogy „műfajilag” megjelöljem, kik a legfontosabbak:
Először is a demokratúrával szemben álló, a demokráciáért harcoló pártok. Mindenekelőtt (mert itt nem törekedhetünk teljességre) a Magyar Szocialista Párt, az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért, a Magyar Liberális Párt, a Demokratikus Koalíció. Előre fel nem mérhető, de mindenképpen nagy hatást fog kiváltani, ha ezek közös asztalhoz ülnek, s még nagyobbat, ha közös elveket rögzítenek le, és azok alapján cselekednek.
Ezt azonban a mai helyzetben ki kell egészíteni az újonnan fellépő társadalmi mozgalmakkal, a már hadviseltekkel, és majd az újonnan szerveződőkkel. A Tanítanék Mozgalommal, a fekete nővér mozgalmával, a ligetmozgalommal és másokkal. Később kell eldönteni, hogy tanácskozási vagy szavazati joggal.
A jövő attól függ, hogy az együttműködés kialakul-e, és milyen színvonalat ér el. Azon belül megmaradhat-e a pártok és a mozgalmak függetlensége, vagy új struktúrákat kell kialakítani.
Hadd fejezzem be egy pozitív tapasztalattal. Úgy látom, hogy megindult erről a gondolkodás. A legfontosabb pártok vezetői egyre inkább felismerik, és késznek mutatkoznak arra, hogy a felismerést tettek kövessék. Ezt így látom most a legnagyobbakban, a Demokratikus Koalícióban és a szocialista pártban is.
A pillanat történelmi, nem kellene elrontani.
A szerző a DK tiszteletbeli elnöke
