A „führerprinzip” mindenesetre az az érintkezési pont vezérdemokrácia és vezérállam között, amely megmutatja, hogy karizmatikus vezérek a − formális racionalitáson és legalitáson alapuló − parlamentáris demokráciákban rendkívüli helyzetekben − rendszerválság, akut gazdasági válság idején, háborús vagy polgárháborús helyzetekben − lépnek föl és kerülnek hatalomra, akár arra használják föl rendkívüli hatalmukat, hogy megőrizzék, sőt esetenként megmentsék a demokráciát, akár arra, hogy eltiporják.
Max Weber A politika mint hivatás című korszakos hatású előadásában, melyet egy német diákszervezet felkérésére tartott 1919-ben, az első világháborút követő társadalmi felfordulás és a radikális politikai készülődések atmoszférájában, kedvetlenül, de szigorú politikai realistaként így fogalmazta meg a kortársak előtt álló „vagy-vagy”-ot: „...nincs más választás: vagy gépezettel működő vezéri demokrácia, vagy vezér nélküli demokrácia, azaz a hivatásos politikusok uralma, akiknek nincs elhivatottságuk, nincsenek olyan belső, karizmatikus tulajdonságaik, amelyek vezérré tesznek valakit. És ez jelenti aztán azt, amit a mindenkori belső pártellenzék általában a klikk uralmának nevez.”
Weber idézett előadásában a társadalmat háborúsan megosztó pártalapú politizálással, a parlamenti tehetetlenkedéssel, a politikai kormányzást a dolgok adminisztrálásával felcserélő pártbürokráciával, az igazgatási gépezet túltengő hatalmával és − nem utolsósorban − az „oligarchia vastörvényével” (pontosabban: a pártok oligarchásodásának vastörvényével) szemben fogalmazta meg egy plebiszcitárius, tehát népszavazáson alapuló vezérdemokrácia ajánlatát mint ellenszert az innovációra képtelen pártgépezetek bürokratikus formalizmusával, az oligarchikus érdekektől megszállt állam parlamentáris kormányzásának káoszával és impotenciájával szemben.
Weber úgy gondolta, hogy csak egy közvetlenül a nép által választott karizmatikus vezér képes leküzdeni a társadalmi fragmentalizálódást, az osztályok akkoriban kiéleződő háborúját, megtörni a pártok oligarchásodását, a korporatív érdek-összefonódásokat, a korrupciót, megszüntetni a nemzet szétforgácsolódását és helyreállítani egységét.
Weber saját kora viszonyai között különösen éles szemmel érzékelte, hogy a sokféleség egység nélkül káoszhoz vezet (ez a káosz az általa már meg nem ért weimari demokráciában teljesedett ki), szinte egyáltalán nem érzékelte viszont, hogy − megfordítva − az egység sokféleség nélkül vagy a sokféleség elnyomásával és felszámolásával zsarnoksághoz, a karizmatikus vezér teljhatalma cezarizmushoz vezet (ez utóbbi a liberális demokráciának még az emlékét is eltörlő náci vezérállamban valósult meg).
A demokratikus legitimitást a karizmatikus legitimitással, a racionális szabályokon alapuló választást a személyes karizmába vetett irracionális hittel összekapcsoló vezérdemokrácia lényege, hogy e karizmatikus „plusz” révén a közvetlenül megválasztott politikai vezér mindenféle személytelen bürokratikus apparátus (pártapparátus és állami apparátus, pártharc, politikai demagógia, formális jog) fölé emelkedhet. A tömegek szerepe a politikai folyamatban a karizmatikus vezér megválasztására szorítkozik, a bürokrácia alulról jövő kontrollja nem lehetséges és nem is szükséges, a kontrollt felülről a közvetlenül választott, elhivatott, akaratával mindent legyőző népvezér (demagógosz) gyakorolja.
Ámde nevezhetjük-e népszavazásosnak a vezéruralmat a mai Magyarországon, ahol a nép nem közvetlenül választ politikai vezetőt, mint az elnöki rendszerekben? Nevezhetjük, ha nem ragaszkodunk a formális népszavazáshoz, amelynek egyébként még eljöhet az ideje. Ugyanis a karizmatikus népvezérként fellépő miniszterelnök elsöprő választási győzelmét a 2010-es és 2014-es parlamenti választásokon egyfolytában úgy állítja be, mint népszavazást.
A „fülkeforradalom” 2010-es szlogenje maga is azt jelentette, hogy ha formailag nem is, de ténylegesen mégiscsak egyfajta népszavazás zajlott le itt: az ellenszenves pártok és a fűrészporos pártprogramok ellenében, mintegy a parlamenti választások formális racionális szabályait megtörve, maga a nép közvetlenül szavazott a személyes karizmával rendelkező politikai vezérre (személy szerint rá és nem mint egy párt vezetőjére), már magával e szabálytörő fülkeforradalommal is forradalmi változtatásokra adva neki felhatalmazást.
A magyar vezérdemokrácia egyik legjellegzetesebb vonása a népszavazásos elem kidomborítása egy olyan rendszerben, amelynek saját alkotmánya − a vezérdemokrácia alaptörvénye − minden, a hatalomtól független, a kormányfő mozgásterét bármiben is szűkítő népszavazás kockázatát teljesen kiszűrte a rendszerből, miközben − szimbolikusan − állandóan a nép közvetlen választásából, miniszterelnöki levelek kérdéseire adott, a vezér minden kezdeményezését jóváhagyó válaszaiból meríti legitimitását.
Mintha nap mint nap népszavazás erősítené meg azt a rendszert, amely a népszavazás intézményét ténylegesen kiiktatta az alkotmányból. Ez egyébként ama kínos vonások egyike, amely a népszavazás intézményét ugyancsak megszüntető vezérállammal rokonítja: „Csak a birodalmi kormány kérdezheti meg a népet, hogy valamely intézkedést helyesel-e, vagy nem. Tehát a néptől − a weimari alkotmánnyal ellentétben − nem indulhat ki sem népszavazás, sem népi kezdeményezés. A népszavazásnak így a német vezéri államban szintén csak szimbolikus értelme van. Mindössze a nép részéről elhangzó akklamáció” (Dr. Csekey István: A német vezéri állam, Szeged, 1936).
A magyar vezérdemokráciát gyakran értik félre valamilyen új oligarchiauralomként.Vagy-vagy: vagy vezérdemokrácia, vagy oligarchia. (Hasonlóképpen elterjedt félreértés a putyini típusú orosz vezérdemokrácia oligarchiaként való értelmezése.) A vezéri hatalom alapja a függetlenség mindenféle párt- és üzleti oligarchiától, és a képesség az oligarchia függésben tartására. A vezérdemokrácia éppen mindenféle – politikát, a pártokat, a parlamentet maga alá gyűrő, korporatív − párt- és üzleti oligarchiának vet véget, legalábbis abban az értelemben, hogy megtöri, esetenként felszámolja, máskor csak − általában övéi esetében – saját vezéri kontrollja alatt tartja az oligarchikus politikai és üzleti klánokat, érdek-összefonódásokat.
Saját lét alapját ásná alá, ha megengedné bármilyen új, párt- vagy tulajdonosi oligarchiának az önállósodását, a vezéri hatalommal való szembekerülését, netán fölé emelkedését (ez persze állandó éberséget, beavatkozást, fegyelmezést, érdekek és étvágyak visszaszorítását követeli a vezértől). Míg a pártoligarchiák és tulajdonosi, szakszervezeti, szakmai korporációik tartották befolyásuk alatt a politikai vezetőt (kormányfőt stb.), hol informálisan (zsarolás, befolyás, a klánok közötti hatalmi játszmák révén), hol formálisan is (a demokratikus procedúrák és a parlamenti erőviszonyok kiaknázásával), addig most fordítva: a karizmatikus, kvázi plebiszcitárius politikai vezér tartja kezében az oligarchiát (nemcsak a pártoligarchiát, hanem a tulajdonosi oligarchiát is).
A vezéri állam lépései mindig két irányba (a politikai szabadságok, autonómiák beszűkítése vagy megszüntetése és a gazdasági autonómiák beszűkítése és megszüntetése irányába) vágnak. Az államot kontrollálatlanul kontrollja alá rendelő karizmatikus vezérnek jelentős politikai ellenfelei jelenleg nincsenek Magyarországon, csak üzleti ellenfelei vannak, akik annál nagyobb potenciális kihívást jelentenek a központosított hatalomra, minél függetlenebbek, minél nagyobbak és minél nemzetközibbek. Meg kell törni őket, ha másként nem megy, kisajátításukkal (államosításukkal), üzleti ellehetetlenítésükkel, elüldözésükkel, az általuk termelt profitnak (extraprofitnak) a vezérállamba való becsatornázásával.
A központosítás már rég nem a politikai hatalom, hanem a gazdasági és pénzügyi erőforrások központosítását jelenti. Ezek az erőforrások nem származhatnak közvetlenül a néptől, mert ez a vezérdemokrácia népi (vagy kvázi népi) alapját ásná alá, annál inkább származhatnak az össz népi utálatnak örvendő bankoktól, multinacionális szolgáltatóktól, külföldiektől, ilyen-olyan kizsákmányolóktól, élősködőktől. A vezér visszaadja népének, amit rosszéletű idegenek, oligarchák, multik, bankárok elvettek tőle. Végül úgyis mindenért a nép fizet.
Általában mindenütt azt láthatjuk, hogy a kapitalista alapon álló, a politikát a gazdaságnak alárendelő polgári demokrácia belső ellentmondásait, működési zavarait a vezérdemokrácia úgy „oldja meg”, hogy felszámolja a demokráciát, illetve hogy a népszuverenitást a − népet a pártokkal, korporációkkal, parlamenttel, jogállammal, bíróságokkal, procedurális szabályokkal szemben közvetlenül képviselő − vezér szuverenitására redukálja. Ezért is nevezik olykor szuverén demokráciának, mert bizonyos értelemben csakugyan az: a Szuverén demokráciája.
Azt csinál vele, amit akar. A vezéri pozíció mindenekelőtt szuverenitást, szuverén, azaz másoktól, más hatalmaktól nem függő, intézmények által nem határolt, gyakran szabálytörő (innovatív, másként: unortodox), mindig érdeksérelmeket okozó (gyakran egyszerűen sértő), a bürokratikus rutint, a sémákat, a bevett megoldásokat − tettekkel vagy szavakban − megtörő cselekvést jelent (a mediatizált politikai kommunikáció minden elképzelhető felületen hömpölygő cselekvéstömegét is beleértve).
A népszavazáson alapuló vezérdemokrácia Max Weber-i elméletének leggyengébb pontja, hogy szem elől téveszti az uralmi mód és az uralmi rendszer között húzódó határt, mely a modern demokratikus rendszer karizmatikus „üzemmódját” a demokratikus rendszert felszámoló cezarizmustól elválasztja. A kulcskérdés a karizmatikus uralom demokratikus intézményi beágyazottsága.
A parlamentáris rendszerekben az 1980-as évektől megfigyelt és „prezidencializálódásként”, „amerikanizálódásként” leírt tendencia, vagyis a miniszterelnököknek az a törekvése, hogy kiszabaduljanak pártjuk ilyen-olyan koalíciós kötöttségéből, kormányuk vagy a parlament fogságából, így növelve meg politikai mozgás szabadságukat, a döntési folyamatok gyorsaságát és a kormányzás hatékonyságát, a demokratikus értékek és alapintézmények sérelme nélkül is kivihető.
Ám ha a karizmatikus vezér mindent fogságnak tekint, ami szuverén politikai akaratát korlátozza, ha az alkotmány „fogságából”, a bírói (ezen belül alkotmánybírói) hatalom „fogságából”, az ombudsmani hivatal „fogságából”, a szakmai testületek „fogságából”, az önkormányzatok „fogságából”, a nemzeti bank „fogságából”, a média „fogságából” − magyarán: a demokrácia „fogságából” − is ki akar szabadulni, akkor neki magának kell fogságba vetnie a demokráciát, fogságban tartania a parlamentet, a független intézményeket, az önkormányzatokat, a médiát, az állampolgárokat.
Ma pontosan ez a helyzet Magyarországon: a demokrácia fogságban van, a karizmatikus-populista vezérként fellépő, saját mozgásterét a legcsekélyebb mértékben is beszűkítő ellensúlyt, féket, intézményi közvetítést, autonómiát kikapcsoló vagy csodatételeivel („innovációival”)megtörő kormányfő fogságában. Ki fogja a demokráciát a vezér fogságából kiszabadítani? A pártok erre képtelenek (beleértve a vezér saját pártját is), nem beszélve arról, hogy egy újabb pártkormányzás, kabinetkormányzás bizonyosan politikai káoszba torkollana.
Fölmerülhetne egy karizmatikus ellenvezér fellépése, de a demokrácia roncsaiba kapaszkodó, maradványait védelmező, mélységesen elbürokratizálódott, rutinjukból élő, az új helyzethez felzárkózni képtelen pártokból ilyen szerepre alkalmas politikai vezér eleve ki sem emelkedhet. Pedig az irányított választások nyilvánvalóvá tették, hogy ha a demokratikus oldal csak pártokat képes felvonultatni, megnyerő, erős személyiségeket nem, akkor nemcsak választási vereségre, de teljes politikai eltűnésre van kárhoztatva.
A jelenlegi vezérdemokráciát egyedül a totalitárius vezérállam eszméjét képviselő antidemokratikus ellenzék ugyancsak karizmatikus vezére felől éri számottevő kihívás. Igaz, a demokráciát fogságba ejtő vezér maga is fogságban van: saját korláttalan hatalma fogságában. De hihetünk-e még abban, hogy egyszer, önszántából vagy kényszerűségből, ő maga engedi majd szabadon e fogságból a demokráciát, az elkerülhetetlenül szükséges mértékre vágva vissza a vezéruralmat? Vagy a mai vezérdemokrácia átmenet volna csupán, és vezére önszántából vagy kényszerűségből tovább fog haladni azon az úton, amely a demokrácia 1998-as évjáratú prezidenciális kormányzásától a 2010-es évjáratú vezérdemokrácián át a demokráciát formálisan is felszámoló vezérállam cezarizmusa felé tart?
