Így is csak harmadik ez a „kosár” a megállapodásban, az első a biztonságra, a második pedig a gazdasági, tudományos, technikai és környezetvédelmi együttműködésre vonatkozik.
Persze utólag úgy tűnik, hogy ennek ellenére éppen a harmadik „kosár” volt a legígéretesebb, hiszen a kilencvenes években nyugati civil szervezetek, diplomaták és politikusok egymásnak adták nálunk is a kilincset, tényleg gyakorolták nap mint nap a „nemzetközi nyomást”, beleértve az EBESZ 1993-tól fungáló kisebbségügyi főbiztosát, a volt holland külügyminisztert, Max van der Stoelt is. Igaz, a kisebbségügyi főbiztos nem a kisebbségeket képviselte az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben, hanem az volt a feladata, hogy a nemzetközi biztonsági szempontokat mérlegelve csökkentse vagy megelőzze az etnikai feszültségeket. Üsse kő, az a lényeg, hogy volt egy hivatal, amelynek a kisebbségekkel folytatott párbeszéd volt a „munkaköre”.
És akkoriban még élt a „nemzetközi nyomás” eszközével kisebbségjogi kérdésekben Washington. Néha Brüsszel is. Ó, azok a boldog kilencvenes évek, sóhajtanék fel, ha nem tudnám, hogy ugyanakkor ez a jugoszláviai etnikai háborúk, a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen vérengzések időszaka is, amikor néhány esztendő alatt talán évszázadokra elegendő gyűlölet halmozódott fel a Nyugat-Balkánon. Pontosan ezért gyorsult fel azokban az években a helsinki folyamat, hogy hátha meg lehetne előzni a tűz továbbterjedését.
Gyenge, habozó, sokszor értetlenkedő „raportőrökkel”, de mégis mozdult a Nyugat, mégis hajlandók voltak beleszólni nálunk is a román–magyar viszonyba. Óvakodtak ugyan még akkor is megoldásokat sugallni – bezzeg a paradicsomtermesztésben, a közbeszerzésben vagy a pálinkafőzésben, abban igen!
–, de legalább idefigyeltek, hivatkozhattunk rájuk. Ki is vívtunk így, alapjában véve saját erőből – de hol Max van der Stoelékra, hol az égő Jugoszláviára mutogatva mumusként – anyanyelvű iskolákat, kétnyelvű feliratokat, és visszakerült a volt tulajdonosokhoz az elállamosított javak jelentős része, sok százezer hektár közbirtokossági erdő is.
Voltak közben Európában konferenciák, új meg új ajánlások, charták, alapszerződések, volt sok minden. Meg is valósult számos célkitűzésünk.
Aztán kiderült, hogy az emberi és kisebbségi jogokat tényleg csupán eszköznek tekintik a nemzetközi szervezetek.
A stabilitás egyik eszközének, és abban a pillanatban, hogy pacifikálták Európának ezt a részét, összecsomagoltak az alapítványok, az ilyen-olyan megbízottak, és utaztak haza. Elvégre már csend van, béke van, felnőttünk mindannyian, intézhetjük a magunk dolgát. Mister, Monsieur vagy Herr Nemzetközi Nyomás vette a bőröndjét, és hazament, mi még egy pillanatra fel is lélegeztünk, mert fárasztó volt már a sok kerekasztal és a még több értetlenkedés, amikor a helyzetünket magyaráztuk. Aztán rá kellett jönnünk, hogy valójában az a megoldáskereső folyamat halt el így – vagy hibernálódott –, amelyet Helsinkiben elindítottak. Pedig annak a hajdani zárónyilatkozatnak a lényege tulajdonképpen, hogy figyelni kell arra, aki bajban van.
És ma ebben a térségben kezdenek ismét bajban lenni a kisebbségek. Amikor a román belügyminiszter és hadügyminiszter legfontosabb üzenete a Székelyföldön az, hogy a csíkszeredai rendőrség udvarán felhúzza Románia legnagyobb trikolórját, akkor bizony nem lehetünk nyugodtak.
Amikor Marosvásárhelyen, hiába a nehezen kiharcolt törvény, nem lehet érvényt szerezni a teljes körű anyanyelvhasználatnak, akkor bizony az ember visszasírja még a kilencvenes éveknek és a kétezres évek elejének emberi és kisebbségjogi aktivistáit is. Akik egy részét, ismétlem, talán a srebrenicai rémségek urán szalajtották hozzánk, hogy legalább máshol nehogy kieressze valaki a palackból a szellemet. Cinikusnak tűnhet, amit mondok, de bizony sokat köszönhetünk ennek a riadalomnak.
Csakhogy itt van ez az ukrán példa. Újra meg újra meg kell kérdeznem: vajon ennyire feledékenyek vagyunk? Vajon ismét meg kellett történnie a szörnyűségnek ahhoz, hogy elkezdődjék a kétségbeesett megoldáskeresés? Mi több, erős meggyőződésem, hogy Ukrajnában már kezdettől fogva „első kosárnak” kellett volna tekinteni a helsinki harmadikat, vagyis nem a biztonságot és a gazdaságot érintő döntések függvénye az etnikumközi viszony, hanem egyenrangú, egyidejű megoldásokra van szükség.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív |
Nem tudom, vissza lehet-e még gyömöszölni Ukrajnában a rossz szellemet a palackba. Szintén a kilencvenes években azt tapasztaltam ugyanis, hogy az éppen hatalmon levőkben alig van kompromisszumkészség. Akárhányszor azzal érveltünk, hogy a többséget semmi módon nem érinti hátrányosan, ha például lehetővé válik, hogy a gyermekeink minden szinten és minden tantárgyat magyarul tanulhassanak, vagy ha a román felirat mellett magyarul is ki van írva egy település neve, sőt abból sem származik káruk, ha a magyarlakta megyékben saját ügyeinkben mi döntünk, számtalan okot hoztak fel arra, hogy miért nem lehet ezeket a jogokat megadni. Ennek ellenére lassan-lassan eredményre jutottunk: helsinki folyamat, európai integráció, belső politikai érdekek, sok minden kellett hozzá, de működött a dolog elég sokáig. Majdnem mostanáig, Volt viszont még egy ellenérv, amelyet egyik-másik nyersebb román politikus még a szemünkbe is mondott, hogy akármiben is engednek, úgyis előállunk a következő követelésünkkel, és a végén szétszedjük Romániát. Vagyis: ha nyújtják a kisujjukat, kell majd az egész karjuk.
Most arról nem beszélek, hogy az etnikumközi viszonyban micsoda butaság a megadott jogokat áldozatnak, a „kis ujj” elvesztésének tekinteni, de egy politikusnak tudnia kellene, hogyan előzheti meg a konfliktusokat. Az általam éppen sokat emlegetett – nyilván azért is, mert évforduló van, de nem csak! – helsinki folyamat is a megelőzésről szólt. Megelőzni a bajt! Viszont én többnyire az ellenkezőjét láttam és látom Európában. A volt Jugoszláviában senki semmit nem előzött meg.
És Ukrajnában is lángba kellett borulnia a fél országnak, hogy végre valakik elkezdjék oltani a tüzet. Ugyanazok egyébként, akik azelőtt elnézték, hogy egyre jobban izzik a parázs. Mert a megelőzésnek nem abból kellene állnia, hogy hosszú, kibeszélős tréningeket szervezünk egymásnak, hanem idejében életbe kell léptetni azokat a megoldásokat, amelyeket később, ha előáll egy konfliktushelyzet, úgyis el kellene fogadnunk.
Csak akkor már esetleg nem lesz értelme a kisujjunkat ajánlgatni, mert az egész karunk odalett. Remélem, Ukrajnában még nem ez a helyzet. Viszont ami minket illet, a „jó tanulókat”, akik még nem törtük össze a berendezést Erdélyben, Felvidéken, a Vajdaságban, hadd kérdezzem meg tisztelettel: nem lehetne-e fordítva? Előbb a megfelelő megoldásokat elfogadni, sajátos jogállást is, ha szükséges, aztán hátha senki senkinek a karját nem kéri, sőt még a kisujját sem.
