galéria megtekintése

Mire várunk?

5 komment


N. Kósa Judit

Hogy mi? Háromévenként van diák­parlament?! A pesti Teleki Blanka Gimnázium diákjainak nyílt levelét olvasva a tizenegyedik pontnál kaptam fel igazán a fejemet. Ez a frappáns megoldás eddig sosem jutott eszembe: hogy a rendszerszintű reformokat fél év alatt lezavaró kormány regnálása idején minden három évben egyszer hívják össze azoknak a tanácskozását, akiknek a feje fölött épp felgyújtják a házat.

Gondoljanak csak bele, kettőt sem aludtunk, és a Fidesz államosította az iskolarendszert, megszüntette az igazgatók cselekvési szabadságát, újraírta az alaptantervet, zúzdára ítélte a régi tankönyveket, csökkentette a tankötelezettséget, visszavágta az állami helyek számát a felsőoktatásban, és a többi, és a többi – a diákok meg csak várták, hogy végre 2014 legyen, és hivatalosan is beszélgethessenek egy kicsit minderről. Most meg vághatják a centit, hogy beköszöntsön 2017: akkor majd biztos választ kapnak mind a tizenkét felvetésre, amely ott sorakozik a telekisek levelében.

Ebben a levélben az a legszívszorítóbb, hogy mindaz, amit felsorol, egy európai kultúrállamban nem ­létezhetne. Nem kellene „kívánni” – pláne követelni, de azt a NER-ben egy józan tiltakozó, már ha olyan alávetett helyzetben van, mint egy magyar iskolás, megteszi –, hogy legyen kréta meg tábla, ne hevenyészett kísérleti tankönyvből tanítsák, és ne a kárára csökkentsék a tankönyvrezsit, vagy hogy ne kelljen hajnalhasadtakor néptáncolnia, mert a napi testnevelés faktum, csak éppen tornaterem nincs, meg hely az órarendben. Egy európai kultúrállamban ilyesmiért nem kéne harcolni, mert ilyen bornírt eszementségeket magára valamit is adó kormány nem vezet be és nem tart fönn.

 

Persze egy európai kultúrállamban is előfordulhatna, hogy a kormány változtatni kíván az oktatási rendszeren. Természetesen eszébe se jutna, hogy azt ne fölmenő rendszerben tegye, magyarán valakinek más szabályok szerint kelljen érettségiznie, mint ahogy tanítani kezdték elsős korában (8. pont), és nem fordulhatna elő, hogy minden tananyag-változtatással csak ósdibb, a mindennapoktól elrugaszkodottabb lesz az, amit a diákság fejébe bele akarnak tömni (1. pont). Ott aligha következne a változásból forrásmegvonás, a felsőoktatás szűkülése (5. pont) vagy éppen a diákok és a pedagógusok aránytalan túlterhelése (6., 9.). Viszont egy dolog biztos: ha az oktatási kormányzat látná, hogy már százharminc iskola és majd tizenhétezer magánszemély támogatja egy tantestület segélykiáltását, és elolvasná az első diákközösség józan, gyakorlatias, és mindenekelőtt a szolidaritás fontosságát hangsúlyozó levelét, haladéktalanul leülne a tárgyalóasztalhoz.

És nem az általa életre hívott – igaz, a rendszerből nem várt módon kibeszélő – pedagóguskarral, nem is az események után loholó szakszervezettel kezdene tárgyalni. Hanem azokkal, akik hallatták a hangjukat. Ellátogatna a miskolci Herman Ottó Gimnáziumba, és összehívná a Telekiben a diákparlamentet. Egy európai demokráciában egészen biztosan így történne.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.