Akár egy hollywoodi filmben: ha lett volna légy az Európai Űrügynökség darmstadti irányító központjában, még a zümmögését is hallani lehetett volna. Pár perccel szerda délután öt óra előtt a néma csendben csak feszült arcokat lehetett látni, amint a képernyőkre meredtek. Várták a csodát.
Ami a Földtől irtózatos messzeségben, valahol a Naprendszer mélyén, a Mars és a Jupiter pályája között meg is történt. Egy űrrandevú, melynek két résztvevője egy óránként 55 ezer kilométeres sebességgel száguldó üstökös, valamint az emberi tudás és technika jelenlegi csúcsteljesítménye, a mindössze százkilós leszállóegység, az európai űrkutatók közös gyermeke.
Ha a tíz éve fellőtt Rosetta űrszondáról leválasztott Philae a távoli sötétségben eltévesztette volna a kozmikus mércével mérve aprócska, mintegy négy kilométer átmérőjű célt, az előzetes várakozások szerint „hozta volna” a balszerencsés ötven százalékot, de öt után három perccel a tudósok arca felengedett, és előbb bátortalanul, majd szinte féktelenül tört ki az öröm. Az egyikük mikrofon után kapott, és bejelentette a központ másik termében gyülekező közönségnek, hogy a misszió sikerült.
