Európa ismét nekifut az ukrán válság megoldásához vezető útnak, azonban kérdéses, hogy ez most sikerül-e. Az eredményességhez a feltételek, az adottságok reális értékelése szükséges, amely azonban csak részben lehetséges. Minden politikai akaratnyilvánítás ellenére a mostani nekifutás valós alapja az, hogy Franciaország és Németország kezdi a saját érdekeit hangsúlyosabban képviselni, miután tart attól, hogy a távoli USA saját, globális érdekeit fontosabbnak tartja a megoldásnál. Kijev fegyverekkel való ellátása – ami egyébként a teszt szintjén egy balti állam közbeiktatásával már beindult – alapvetően megváltoztatja Európa (és csak Európa) biztonságát. Oroszország már kinyilvánította, hogy az eddigi európai biztonsági rendszer kudarcot vall, ha a Nemzeti Gárda amerikai kiképzői mellett az USA támadó fegyverei is megjelennek Ukrajnában.
Minszk 2 legfőbb üzenete: a fegyvernyugvás eredményességét megkérdőjelezi a szakadárok által körülvett 6000-8000 ukrán katona,mert Kijev ennek tényét el sem ismeri, és a megoldásról egy szó sincs. Porosenkónak a radában nincs többsége, mert még a „szövetségese”, a miniszterelnök is háborúpárti. Ilyen körülmények között hogyan tudná keresztülvinni Kelet-Ukrajna megállapodás szerinti rendkívüli jogosítványait, miközben még az sem világos, hogy ezek alatt mit kell érteni? Hogyan tudná az alkotmányt módosítani, ha ehhez nincs (márpedig nincs) többsége? A megállapodás számos részét mindenki – ahogyan korábban is – saját szája íze szerint értelmezi. Kijev szerint a „törvénytelen fegyveresek” lefegyverzése csak a szeparatistákra vonatkozik, míg a másik fél a szélsőjobboldalt is ideszámítja. (Az utóbbiak lefegyverzését Kijev már egyszer, sikertelenül, megpróbálta, most sem járna több eredménnyel.) A külföldi fegyveresek alatt a Nyugat csak a szeparatisták oldalán állókat érti, a Kelet a zsoldosokat és a tanácsadókat is. Végül és nem utolsósorban a megállapodás teljesítésének kizárólagos nagy vesztesei a szeperatisták. Kár volt harcolni, Minszk 2 mindent lemínuszol: sem önállóság, sem autonómia, sem föderáció, és ráadásul mindent az ukrán törvények szerint kell végrehajtani. Amibe az is belefér, hogy a Donyeck és Luhanszk egyharmadát uraló szeperatista területet egyszerűen beleolvasztják az ukrán fennhatóság alatti részekbe, amivel visszakanyarodnak a kiindulóponthoz. Az orosz nyelv kérdése sincs megoldva: még Porosenko is kizárja államnyelvvé minősítését, a hangos jobboldalról nem is beszélve. Arra sincs garancia, hogy minden feltétel teljesülése esetén az ukrán parlament nem vonja vissza az összes Kelet-Ukrajna miatti „kompromisszumos” határozatát.
Miért ment bele Oroszország a megoldásba? Nos, a magam részéről nem tudom, hogy komolyan hisz-e az aláírtak megvalósíthatóságában. De ha igen, akkor a Krímért (amely nem szerepelt a napirenden) és a gazdaságilag komoly problémát okozó embargóért adta fel Kelet-Ukrajnát. Ez persze belpolitikailag nem problémamentes, és Putyin hatalmának jelentős gyengülését eredményezheti.
