A történelemben sokáig a kevesek uralma volt a kormányzás „alapértelmezett" megoldása. A demokrácia – amelyben a közösséget érintő ügyekben a polgárok többsége és a közjó érdekében gyakorolja a hatalmat – először a Nyugaton és ott is csupán a XX. században vált a kormányzás alapmegoldásává. A demokráciát az tette a kormányzás leghatékonyabb eszközévé, hogy a polgárok részvétele a közös ügyekben a társadalmak versenyképességének meghatározó tényezőjévé vált. A világ túl bonyolult lett ahhoz, hogy egyetlen vagy kevés számú ember képes legyen választ adni a felvetődő kérdésekre. A demokrácia olyan kormányzási formát testesített meg, amely képes volt a társadalmat dinamikus fejlődési pályán tartani, és amelyben az emberek csak maguknak tehettek szemrehányást azért a kormányért, amit maguknak választottak.
A demokrácia mai zavarai a valóságban a kormányzásnak – a világban az elmúlt évtizedekben végbement változások következtében kialakuló – válságára utalnak. Az 1970-es évekig a gazdaság jól szabályozottan és hatékonyan működött. A politikában pedig a magabiztos és racionálisan gondolkodó középosztály rajta tartotta szemét a politikusokon. Így a kormányzás kialakult intézményei – a hatalommegosztás, a törvények hatalma, a fékek és ellensúlyok rendszere – képesek voltak a felvetődő problémákat megoldani. Ezért ajánlhatták a XX. század végén a liberális demokráciát – mint a kormányzás egyetlen hatékony modelljét – a „rendszerváltók" számára.
Ám a nagy lelkesedésben figyelmen kívül maradt két alapvető változás. Az egyik a nemzetállamok világát felbontó globalizáció. Emiatt leromlott a szabályozás hatékonysága, és a gazdaság motorja rendre lefulladt. Egyre nehezebben kiigazítható zavarok – bankválság, adósságválság, környezeti válság, menekültválság, államok válsága – keletkeztek, amelyekkel a politika nem tudott mit kezdeni.
A másik változás: az 1970-es évek végéig gyarapodó és magabiztos középosztály helyzete megrendült. Önbizalma elpárolgott és a közélet iránti érdeklődése lecsökkent. Az emberek figyelme – növekvő gondjaik miatt – elterelődött a politikusokról. Azok pedig „elszabadultak": elkezdték megkötni piszkos kis üzleteiket a legfelső egy százalékkal, illetve a nagy vállalkozói és érdekcsoportokkal. Ezért tűnik a XXI. század – a korábbi évtizedekkel összevetve – a fokozódó és egyre kezelhetetlenebb zavarok korszakának.
A polgárok politikai aktivitásának gyengülését, a választási részvétel visszaesését a CEU-konferencia a demokrácia „kiüresedéseként" azonosította. E problémára a politikusok egy része a polgárokat felajzó populista jelszavakkal igyekezett „válaszolni". Ez a „terápia" azonban nem gyógyszernek, hanem még súlyosabb gondokat eredményező „kábítószernek" bizonyult. A korábban áttekinthető és stabil politikai rendszer szétzilálódott. Tömegével jelentkeztek szélsőséges pártok, populista mozgalmak, amelyek jelentős eredményeket értek el a választásokon. A választásokat követően ugyanakkor támogatottságuk – nem véletlenül – visszaesett, és ez a kormányzás növekvő zavarait idézte elő.
A demokráciát a versengő pártok és a szabad választások rendszerével szokták azonosítani. Ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. A demokrácia összetett intézményrendszer, amelynek további elmaradhatatlan elemei: az egyéni szabadságjogok, az állam átlátható működése, a polgárok részvétele és a politikai kultúra szintje.
Az országok demokratikusságát mérő demokráciaindex mindezeket tartalmazza. A 2015-ös adatok demokráciánk egy évtizede tartó süllyedését jelzik. Demokráciaindexünk a 2006-os 7,53-ról, 2010-ra 7,21-re, onnan 2014-re 6,90-re, majd 2015-re 6,84-re romlott. Ezzel az 54. helyre – a visegrádiak sereghajtóivá – csúsztunk vissza (lásd: Democracy Index 2015. Democracy in an age of anxiety). A kormányzás minőségét mérő mutatószámrendszer, a Worldwide Governance Indicators (WGI) a demokrácia mérőszámain kívül a társadalom állapotának más jelzőszámait is tekintetbe veszi: intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma, a független és egymást ellenőrző intézmények (Alkotmánybíróság és számvevőszék), az átláthatóság, a választottak ellenőrizhetősége stb. Így teljesebb és a valóságot még jobban tükröző „látleletet" kínál. Ez a mutató ugyancsak országunk romló állapotát jelzi.
A társadalmak válsága inkább szabály, mint kivétel a történelemben. A városállamok vagy a birodalmak krízisét társadalmi katasztrófák, azt többnyire a civilizációk szétesése követte. A következményeket más társadalmak csak évtizedes késéssel és tompítottan érzékelték. Napjainkban azonban a világ távoli pontjain bekövetkező válságok hatása gyorsan tovaterjed, és lavinaszerűvé erősödve azonnal befolyásolja életünket. (Keveset beszélünk arról, hogy a jelenlegi menekültválság közvetlen kiváltó oka a fejlett országok rövidlátó döntése: 2014 végén harmadával csökkentették hozzájárulásukat a menekülttáborok ellátásához.) Mivel pedig a gazdaság, a környezet, a társadalom változásai – gondoljunk a Zika-vírus hatására – kiszámíthatatlan kríziseket jeleznek, aki nyugodtabb jövőben reménykedne, csalódni fog.
Hiába tárja fel a tudomány a válságok lényegét, a politikusok úgy tesznek, mintha nem értenék. Emiatt az államok ösztönszerű reakciói – gondoljunk akár a kerítésépítésre, akár a menekültek befogadásra – inkább a helyzet súlyosbodását idézik elő. Az a legszomorúbb, hogy a politikusok nem azért cselekszenek ostoba módon, mert nem tudják, mit kellene tenni. Saját politikai karrierjüket a közösség jövője elé helyezve hozzák meg azokat a döntéseket, amelyekről úgy vélik, hogy újraválasztásuk esélyeit növelik. A polgár pedig, amely korábban időt szakított a közügyekre, most – a politikát piszkos dolognak tartva – inkább hátat fordít annak. És amíg a polgárok többsége ezt teszi, a sok érdekes konferencia és számtalan bölcs tanács ellenére a világ és országai válságról válságra bukdácsolnak.
