Nem kormányspecifikus, de rendszeres az autósok sarcolása. Na, nem azért, mert bármelyik adminisztráció is utálná a 3,6 milliós magyarországi gépkocsipark tulajdonosait, használóit, üzemben tartóit, de amikor hiány van a költségvetésben, mindig is a legegyszerűbb bevételi forrásnak bizonyultak. Akkor is így volt ez, amikor még hírből sem ismertük a számítógépet. Igaz, némileg munkásabb volt az adózók listázása, mint most, a „mindent kijelöl” gomb korszakában.
A hetvenes években az üzemanyag magas adótartamát az úthálózat fejlesztésének költségeivel magyarázták. Hasonló logikával működött az alkatrészekre és autókra kivetett termékdíj, mely környezetvédelmi beruházások helyett ugyancsak a költségvetés hiányát próbálta, próbálja pótolni, csakúgy, mint a korábban súlyadónak nevezett teljesítményadó, a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításra kivetett adó, majd az új autókra, később pedig a használtakra is kivetett vagyonosodási illeték. A tavaly még ingyenes útszakaszok fizetőssé tétele már csak hab a tortán, csakúgy, mint a motorkerékpárok, mikrobuszok és kamionok éves tarifájának emelése.
A magyarországi tömegautózással egyidős, vagyis már közel fél évszázados a szenvedélyes túladóztatás, mely mögött még az a múlt századi beidegződés és előítélet van, hogy akinek kocsira telik, annak van miből fizetnie. Tehát a mindenkori hatalom akár a túladóztatást is igazságosnak tartja.
