Kortárs magyar írónk, függőleges, tizennégy betű, ebből a kilencedik már eléggé régen megvan: ipszilon.
Idén töltötte be hatvanötödik életévét, tizenöt év múlva, 2030-ban fogja ünnepelni a nyolcvanadikat, és akkor nagy murit csapunk: viszünk neki ajándékba tizenhét darab fehér hattyút, és egyenként kell majd elfújnia mindet. Jaj, de szép lesz, ahogy elfújja őket, s a légnyomástól elrepülnek a tizenhét darab hattyúk, föl az égbe, föl, föl, tizenhét darab hattyúk, repüljetek.
De vigyázzatok, fehér hattyúk, amelyikőtök lusta lesz, az seggbe lesz rúgva, sőt püspökfalaton, és az fájni fog ám, mert kortárs magyar írónknak rúgástechnikája van: neki mindegy, hogy a hattyút belsővel-e vagy külsővel küldi meg, spiccel vagy csűddel, a hattyú biztos lehet benne, hogy őbele aztán bele lesz rúgva.
Kortárs magyar írónk, tartása függőleges, sőt, egyenes. Alkatilag derűs, nevetős, könnyed. Ez gyanús. Magyar és derűs, magyar és nevetős, magyar és könnyed. Nagyon gyanús. Ezt motyogjuk figyelmetlenül magunk elé. Hát ilyenek is lehetnénk? Tényleg? Ó, nem, nem lehetnétek – válaszolja, és magában szokás szerint nevet, majd vigasztalón hozzáteszi: de azért örülök, hogy néha örültök egy kicsit, itt van nektek például ez a mesés mai este, örüljetek, kedves olvasók, lehet enni, inni, olvasni, imádkozni, de ez utóbbit azért módjával, mert egyelőre nem kötelező. Imádkozni, éjféli misére menni nem kötelező. Még.
