Gyerekkorban teljesen normális, ha valaki másnak képzeli magát, mint ami. Királykisasszonynak például, vagy sárkányölő szegénylegénynek. Varázslónak, aki összeforrasztja az eltört szíveket, vagy ráolvasással odaközelíti apu kezét anyuhoz egy kiadós veszekedés után. Később ezt a képességünket egyre inkább elveszítjük, vagy minden fantázia nélkül játsszuk tovább.
De van, akinek megadatik egyfajta örök mimikri. Vegyük mindjárt a szülőfalumat: nekünk saját Charles Bronsonunk van. (Akinek most a klasszikus vicc jut eszébe, miszerint nő, orvosnál, „majd adok én neked Charles Bronsont...”, az térjen vissza inkább a Hét mesterlövészhez, ha másért nem, hát a Szent István-napi áhítat okán.) „Bronzinak” amúgy van rendes neve is, Kovács Róbert, de így már senki nem szólítja. Korábban egy helyi étteremben zenélgetett, s a hasonlóság oly szembetűnő volt közte és a legendás színész között, hogy emberünk láttán a turisták szájában megállt a leveses kanál. Tekintve, hogy itt főzték akkoriban a megye, de lehet hogy az ország legjobb tejfölös-kolbászos krumplilevesét, ez a mozdulat nem is volt haszontalan, így ugyanis tovább tartotta magát az ízlelőbimbókon a tárkonyos-savanykás telt íz. Bronzi később kipróbálta magát New Yorkban, Londonban és Spanyolhonban is, de végül hazatért. Sehol sem futott be igazi karriert, ál-Charles Bronsonnak lenni csak ideig-óráig kifizetődő.
Egy felsődinnyei férfi viszont nem színésznek, hanem egyenesen kiválasztottnak képzelte magát: amikor előállították a polgárőrök, egy fakereszttel a vállán sétálgatott épp az utcán. Mikor kérdőre vonták, azt mondta, Isten utasítására feszítette fel a templom oldalánál lévő rácsot és emelte le a falról a keresztet. Ugyanő volt az is, aki nem sokkal később egy baltával esett neki a helyi Jézus-szobornak. Tetteiben ne keressünk logikát, van, hogy az ember előbb ezt az urat szolgálja, aztán meg a másikat, az vesse rá az első követ, aki még nem látott ilyet saját mikrokörnyezetében.
