Eltűnt egy repülőgép, valószínűleg lezuhant. Nem tudjuk még, mi történt, de tény, túl sok a terrortámadás mostanában. Máskor meg beomlik a födém, karambolozik a busz, kigyullad a lift. Csak úgy. Megannyi szerencsétlenség, aminek csak a szele ér el bennünket. A hír része, hogy az áldozatok között volt-e magyar. Ha igen, rögtön több közünk van hozzá. Ha nem vesztette életét hazánkfia, hűvösebben, higgadtabban vesszük tudomásul azt, hogy valakik valahol áldozatul estek. De még a magyarokkal kapcsolatos gyász is gyorsan elmúlik. Amikor Erőss Zsolt meghalt a Himaláján, érzelmileg sokunkat megrázott, már csak azért is, mert ő volt az első, aki feljutott a világ legmagasabb pontjára. De ha ma azt kérdeznénk, mikor történt ez, kevesen mondanák meg.
Kevéssel azután, hogy Isztambulban terrormerényletet követtek el, Dél-Törökországban jártam. Párommal azon a napon érkeztünk, amikor Ankarában egy robbanóanyaggal megtöltött kisautó közel negyven ember halálát okozva belerohant egy buszba, és akkor jöttünk vissza, amikor pokolgép robbant egy rendőrőrs előtt. Nem kell félni, mondták vendéglátóink, náluk ilyenek nem szoktak történni. És igazuk volt, mert amikor autót bérelve eljutottunk Mirába, Szent Miklós püspök egykori templomát megnézni, egy percig sem éreztük, hogy félnünk kellene. Repülőgépre szállva sem azt hajtogatja az ember magában, hogy lezuhanhat. Pedig megtörténhet. Ahogy a pesti metrón, buszon vagy a villamoson sem vagyunk feltétlenül biztonságban. (Egy kolléganőnk a brüsszeli terrortámadás után írta, hogy éppen arra az állomásra igyekezett, amelyen hamarosan bomba robbant, de ő otthon felejtett valamit, amiért visszament...)
Mit lehet tenni, ha azt látjuk, hogy veszélyes a világ? (Biztos, hogy veszélyesebb, mint ’44 telén? És mi a kockázatosabb ma: Damaszkuszban vagy Párizsban élni?) Be lehet zárkózni, és lehet úgy dönteni, hogy nem járunk tömegrendezvényekre, kerüljük a gyanús helyeket, és hagyjuk, hogy a paranoia ránk telepedjen. Nemrég egy fickó nejlonzacskóját nézegettem a 22-es buszon, a lábához tolta, én pedig éberen figyeltem minden mozdulatát. Amikor leszállt, mosolyogva biccentett, és fölnyalábolta a macskatápot. Tizenöt-húsz éve aligha tartottam volna szemmel.
