Azok a bizonyos régi, jól bevált értékek ugyanis, amelyek a második világháború után hosszú évtizedekig elég jól működtek a gyakorlatban, még a fejlett nyugati világban is kopnak, porladnak vagy legalábbis sérülnek. A demokráciát ott is egyre gyakrabban formálisnak érzik az emberek, nő az igény a radikális, sokszor kifejezetten szélsőséges, meghökkentően demagóg hangra, politikára és politikusra, és a súlyos problémákat mind többen a nemzeti érdekre apellálva akarják megoldani. A modern nyugati demokrácia alapja a második világháború után kialakult új rendben az emberi jogok tiszteletben tartása volt azon az alapon, hogy ezek szisztematikus megsértése, felülírása ideológiai, származási, nemzeti vagy állami alapon náci és kommunista diktatúrához, világtragédiához vezetett. Az emberi jogok védelme azonban nem volt elég ahhoz, hogy a 2008–2009-es világválságban megakadályozza nagy tömegek létbiztonságának megrendülését.
A pénzügyi világválság, valamint a menekültkrízis ráadásul drámaian az egyes emberek számára is érezhetővé tette, hogy Kína, India, Indonézia és több más fejlődő állam a fejlettek rovására fejlődött, erősödött. Itt, a nyugati világban (és ebben az értelemben mint az unió tagját magunkat is nyugatinak tartom) százmilliók most már egy-két évtizede nem élnek jobban, mint korábban, ellenben sokkal nagyobb egzisztenciális bizonytalanságok közepette keresik a helyüket és boldogulásukat, ott viszont több milliárd ember indulhatott el az anyagi felemelkedés útján. Ebben a hatalmas átrendeződésben úgy tűnik föl, mintha a kapitalista szabad vállalkozás, a durva állami szabályozások nélküli többé-kevésbé szabad piac, a szabadság és a demokrácia szenvedett volna vereséget, egyben adott volna szabad utat a nyugati munkahelyeket tönkretevő idegeneknek, legyenek azok kínaiak vagy mexikóiak, és lehetnek hamarosan szírek vagy afgánok is.
Ilyen körülmények között Orbánnak egyszerű dolga van. A bajokat a világ szabadította ránk, a globalizációt erőltető, abból hasznot húzó multik, az ő érdekeiket képviselő nyugati vezetők. Nekünk tehát az a dolgunk, hogy megvédjük magunkat. És mivel az Európai Unió valóban nem tudott bennünket sem megkímélni a súlyos válságtól, tagságunk 12 éve alatt pedig nem teljesítette be a hozzá, illetve a gyors felemelkedéshez fűzött reményeinket, mindent a nyakába lehet varrni, méghozzá nemzeti alapon. Egykori nagyságát sirató, kicsiségét máig fájlaló, mégis virtuális erejére büszke társadalomként pedig a magyar boldogan fordul az erős vezető felé, aki megmutatja a világnak, hogy nem lehet bennünket semmibe venni. Nem véletlen, hogy Orbán visszatérő jelszava: tiszteletet a magyaroknak!
Ami történelmileg csakis vesztes lehet, a mostani (elhúzódó?) történelmi pillanatban nyerő. És ahogy már írtam: lehetetlen vele vitatkozni. Mit mondjon egy tisztességes, becsületes, szimpatikus és még nem lejáratott ellenzéki vezető? Hogy visszaállítjuk a jogállamot? Minek? Hogy a menekültek tudjanak fellebbezni a kiutasítás ellen? Vagy: hogy még jobban elhúzódjék a Hagyó-per? Mondja akkor azt, hogy nem veszekedni fogunk Európával, hanem együttműködünk a többiekkel? Miért? Hogy aztán barátian megkérjenek bennünket néhány ezer menekült befogadására, amihez nincs sok kedvünk és tapasztalatunk? Vagy netán a nagy barátságtól többet fog fizetni a magyar munkavállalónak a Bosch, a Tesco vagy a Mercedes? Ígérje azt az ellenzék még fel sem bukkant reménysége, hogy leállítja a paksi beruházást, és a puszipajtási viszony helyett csak korrekt kapcsolatokat tart majd fönn Putyinnal? De hát a Fidesz-hívők sem azért fogadták el a Putyin–Orbán-barátságot, mert hirtelen megszerették az oroszokat, hanem ebben is a magyar függetlenséget látják és azt a bátorságot, hogy a szeretett vezér még ezt is meg meri tenni az uniós meg az amerikai vezetők rosszallása ellenére. Akkor esetleg ígérjen markáns, bár kissé régimódi baloldali programot, amit a Fidesz egyébként már megcsinált? Mondjuk, újabb állami beavatkozással még nagyobb rezsicsökkentést? Vagy kicsit jobban fizetett állami közmunkát? Szóval nincs pálya, nincs tér az ellenzék számára. Nemcsak a pénz, az erő és sokszor a tehetség hiányzik, hanem a tisztességes, nagyobb egyenlőséget, szolidaritást kívánó, humánus, demokratikus, Európa-barát politikának nincs keletje manapság. Még Nyugaton se nagyon.
Pedig nyilvánvaló, hogy nem az orbáni önkényre alapuló rendszer épít normális, a lehetőségeit kihasználni képes, barátságos Magyarországot, hanem csakis a demokratikus, átlátható, az Európa jobbik (brrr!) énjéhez közeledő, együttműködésre kész politika. Sem a világgazdasági nehézségekre, sem a menekültválságra, sem az orosz nyomulásra nem válasz a magyar melldöngetés, hepciáskodás, házon belül pedig az ország gátlástalan lerablása, a politikai, gazdasági és kulturális versenytársak kiiktatása. De ha a nacionalizmusra, a problémákra adott határozottnak látszó önkényúri válaszokra és a gyűlöletre alapozott mai politikával szemben sem Európa, sem a demokrácia, sem a jogállam, sem a nagyobb egyenlőség nem elég vonzó – hiszen még a demokratikus Európa sincs kibékülve magával –, akkor egyelőre a helyzet reménytelen.
Viszont kiszámíthatatlan, úgyhogy felkészül: a Remény Pártja.
A szerző a Klubrádió újságírója
