Nézzük pontról pontra. Az elsőt sokszor körbejárták. Orbán a kétharmadot a fékek és ellensúlyok leépítéséhez, a kulcspozíciókba saját emberei bebetonozásához és egy olyan alkotmány megalkotásához használta fel, amelynek preambuluma kirekesztő, történelmi megállapításai nem odavalók, ámde sokunk szerint visszatetszők. Magát a jogot pedig a kormányfő olyan gyurmának fogja fel, amely pillanatnyi érdekei szerint gyúrható át és át. A „gránitszilárdságú” alaptörvényről hamar kiderült, hogy valamivel könnyebben formázható, mint a szilikon. A jogbiztonság a múlté – nehezen beszélhetünk ugyanis jogbiztonságról ott, ahol ad hoc és akár visszamenő hatályú jogszabályokat is alkalmaznak –, a jogállamiság ismérvei közül pedig számos hiányzik, sérült.
Nem diktatúra, csak olyan Kádár János, 1982 hangulat. Mézes Mackó és Trabant-bűz nélkül. A második ponttal a kulcsproblémához értünk. Modern nyugati országokban is erősen befolyásolja az ideológiai preferencia az államhoz való viszonyt. A baloldal rendre nagyobb újraelosztási befolyást pártol, esetenként piactorzító és/vagy etatista politikát, míg a konzervatívok és a liberálisok ezt hárítják, bár utóbbiak emberi jogi kérdésekben vagy épp esélykiegyenlítési megfontolásokból egyes esetekben megengedőbbek.
Olyan azonban a szabad világban nincs, hogy egy kormányfő eo ipso ellenségként tekintse a piacot, a pénzügyi világot, ezzel párhuzamosan arra törjön, hogy mindent ő maga intézzen, és azt sugallja minden megszólalásával és intézkedésével, hogy az államnak kell elintéznie mindent, az „állam tudja”, mi a pálya. Az állam itt magát Orbán Viktort jelenti természetesen. Az állam csökkenti a rezsidet. Az állam rezsikommandót vet be. A profit ellenség, de lassan már úgy, mint a Rákosi-rendszer részvényvagdosó tőkést ábrázoló karikatúráiban. Az állam szerkeszt, kiad és eloszt tankönyveket. Ha nem megy, majd a rendőrséget veti be. Az állam ápol, véd és eltakar.
Az állam elveszi magán-nyugdíjpénztári megtakarításodat, mert ő jobban tudja, mire kell a pénzed. Majd elégeti három év alatt az államadósság csökkentésére, amely nem csökkent. Az államvallás: állam. (Értsd: Orbán.) Ha valamit el kell dönteni, az apparátus nem meri, mert megszokta, hogy csak az állam dönthet (értsd: Orbán), így aztán el lehet bukni uniós kifizetést, befulladhat vagy épp felemelkedhet egy kisváros, attól függően, hogy az állam (O. V.) mit gondol.
Az állam harcol. Háború, küzdelem, harc. Kivel harcol?Hát saját magával, ugyanis az állam polgárai mind az Európai Unió polgárai is, és a mi államunk rendszeresen maga ellen („Brüsszel”) hirdet harcot. Nem baj, mondhatnánk, Orbán legalább bebizonyítja, hogy Karinthy álma megvalósul: „álmomban két macska voltam, és játszottam egymással”. De baj, nagyon nagy baj, mert a kommunizmus legkártékonyabb magatartásformáit próbálja ezzel tartósítani a Fidesz és a kormány feje: az egyéni felelősség hiányára, a kisközösségi felelősség hiányára s egyben az önmegvalósítás lehetőségére mond cokit.
Minden az államtól, minden az államért. Az államszocializmus itt van, s ne tévesszen meg, hogy nincsenek már szép endékás lányok a Balatonon. Ennek csak az az oka, hogy NDK már nincs, ők ugyanis egy szabad és normális országban élnek, olyanban, amelyben sok munkával mi is élhetnénk, ha a miniszterelnök nem egy banánköztársasággal színezett szupraállamot igyekezne ránk oktrojálni. Ha a szabad világban, az individuumban, a rendszerváltás értékeiben hiszel, nem szavazhatsz Orbánra.
Az önkormányzatiság szétverése a rendszerváltás egyik olyan értékének a megalázása, amelyben konszenzus volt a különböző pártok között. „A legfontosabb dolgok helyben dőlnek el” – mondtuk volt egy negyedszázada, s magam ma is így hiszem. Orbán ezzel szemben csak akadályt lát a helyi döntésekben, és a helyi felelősségben. Utóbbiból fakad, hogy kifizeti az állam (tehát mi mind) az eladósodott önkormányzatok terheit, szép példát mutatva ezzel a prudensen gazdálkodó polgármestereknek. Előbbiből pedig az következik, hogy az állam elveszi az önkormányzat iskoláját, kórházát.
De azt is az állam tudja jobban, hogy a két helyi kisbolt közül melyik érdemes arra a faluban, hogy életben maradjon. Ebbéli tudását úgy adja tudtodra, hogy az egyiknek ad engedélyt arra, hogy dohányneműt is áruljon, így a másik, amelyiktől elzabrálta ezt a jogot, tönkremegy. Amit az oktatásban műveltek, az önmagában minden szülőt és nagyszülőt Orbán leváltására sarkall, ha nem szeretné, hogy olyan rezsim legyen Magyarországon, amelyik kisajátítja gyermekeinket. Az iskola épeszű, szabad országban: az iskolapolgárok közösségéé.
A gyermekeké, a tanároké, a szülőké. Nem a tananyagot akarják tanítani, hanem a gyermeket. Nem a minisztériumi rezont akarják a gyerekek fejébe verni, hanem kreatív, önmagukat kiforró, szabad gyermekeknek akarnak önmegvalósításukhoz és a tanulás képességének elsajátításához inspiratív kereteket adni. Normális helyen tudják: egy tanár minden percben etikát tanít (közvetít). Ahogy egy konfliktust megold, ahogy a gyermekekkel bánik, ahogy az iskolai életet koordinálja. Itt állami tankönyvekből, állami tanrend szerint, állami tánclépésben kell államit tanulni, állami négy óráig az állami iskolában lenni, vagy állami engedéllyel, az állami hivatalnokká alázott iskolaigazgatótól utóbbiból felmentést kérni.
Az iskola újra az a közeg lett, ahol muszáj anyagok vannak a tankönyvekben, ahol a tanárok megaláztatnak a hivatal által, viszont semmilyen elvárás nincs, sőt büntetendő, ha a modern oktatási formákat, a demokratikus iskola mintáit elsajátítják és gyakorolják. A mai iskola csak akkor jó, ha a pedagógus(ok) – dacolva a rendszerrel – saját értékeiket megtartják. Pont mint 1980-ban Makarenkóból szigorlatozva és tiltott filmklubban nézve Bódy Gábor filmjeit.
Kiábrándító azért elmenni szavazni, hogy protestszavazatot adjunk le? Normális országban igen. Normális országban a mérlegelendő kérdés az lenne, hogy a konzervatív, szocialista, liberális, zöld irányzatokat képviselő pártokból melyik miért rokonszenves, hiteles, avagy ha egyik sem, otthon maradunk. Most azonban az a helyzet, hogy Orbánra nem lehet szavazni, ha a fent vázlatosan körülírt mintát nem tekintjük értéknek. Azonban ez önmagában még csak a passzív rezisztencia. El kell menni szavazni – kellene.
Kár, hogy csupán erről szól a mostani országgyűlési szavazás, de most ennyi maradt. Ha legalább az esélyét meg kívánjuk adni annak, hogy a gyerekeinknek őszinte érveket kínálhassunk arra, miért is maradjanak itthon, akkor ennek az első számú feltétele az Orbán & Co. kiszavazása a hatalomból.
A szerző a Republikon alapítvány kuratóriumi elnöke
***
*Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
