Ha fáj is kimondanunk, sajnos muszáj, hiszen a huszonnegyedik órában vagyunk: súlyos válságát éli a magyar szotyolatermelés, illetve a lakosság napraforgómag-ellátása. A válság minőségi természetű, ahogy számos más élelmiszer-ipari termék esetében. (A szintén nemzeti jelképnek számító fűszerpaprika-őrleménytől a rögös túrón és a kolbászféléken át a paradicsomig lehetne sorolni hosszan azokat az élelmiszerféleségeket, amelyekhez gyakorlatilag lehetetlen elfogadható minőségben hozzájutni a hazai kiskereskedelem csatornáin.)
A helyzet azért is különösen nyugtalanító, mivel a szotyola nem különösebben szofisztikált termék, sőt olyan egyszerű, mint egy valóságshow-szereplő, mondhatjuk, hogy az élelmiszerek Auréliója. Elveti az ember a napraforgót, learatja (paraszt foglalkozású barátom szerint évi négy nap meló van vele, jó felvásárlási ár, támogatások, ha van vagy száz hektárod, elég jól lehet fogni vele), megszárítja, megpirítja, oszt kész a szotyi.
Fogyasztói oldalon a válság a magyar futball végleges megroppanásával kezdődött talán. Harminc éve még senkinek sem jutott volna eszébe zacskós szotyit venni boltban, szotyit meccsen vett az ember, újságpapír-stanicliba töltve (a nyomtatott sajtó válsága is szuperponáló válsághullám akkor). Nagy szemű volt, jól megpirított, volt íze. Jó, hát voltak benne ágdarabok, egérszar, egy-egy idénymunkás-gyűrűsujj, de kit érdekelt egy benézett méteres lesnél?
