Miért erősödött a svájci frank ilyen brutálisan? A rövid válasz: azért, mert bizonytalan időkben sokan a készpénzvagyont frankban igyekeznek tartani, éppen az alpesi valuta jelenben megítélhető kivételes, jövőbeli értékmegőrző tulajdonságai miatt. Amikor készpénzvagyonok sorsáról van szó, a Helvéciában nyomott színes papírt hirtelen jobban szereti Európa többi állama is, mint a sajátját. Feltehetően köztudott, hogy nem a bankjegyen látható grafikai munkák esztétikai ereje adja az egyes nemzeti valuták vásárlóerejét.
Nem a grafikusok és a nyomdák versenyeznek, hanem a pénz mögött álló gazdaságok, az azok által képviselt áru- és vagyontermelő képességek. Amikor más valutából érkező pénztulajdonosok vadul veszik a svájci frankot, akkor ezt azért teszik, mert annak értékmegőrző képességében jobban bíznak, mint azon devizáéban, amelyet épp eladnak. Esetünkben leginkább az euróéban. A mai, nullához közeli vagy negatív kamatkörnyezetben a készpénztartás preferenciái megváltoznak: a tipikus intézményi nagybefektető a jelentős mértékű – rövid távú – vagyonvesztést elkerülendő még fizetni is hajlandó (l. negatív kamat) a banknak, hogy szabad pénzét az erős svájci valutában őrizze.
Azt reméli, hogy a saját pénznemvagyona a frankban jobb helyen van, mint bármely más pénznemben. Attól fél ugyanis, hogy azon a pénzen, amelyből menekül, a jövőben kevesebb reáljószágot (házat, pénzügyi eszközt, például jó besorolású és biztos államkötvényt, vállalati részvényt) vehet majd. Noha a modern világban és főleg a korszerű, elektronizált bankrendszerben a pénz akár fénysebességgel is mozoghat, a pénzmozgások által reprezentált társadalmi – piaci – mozzanatok lényege ma is ugyanaz, mint több száz éve: a pénz szorgalmak, erőforrások és az azokkal együtt járó jó- vagy balszerencsék között közvetít.
Azt is mondhatnánk, hogy az árfolyam a nemzeti devizában megtestesült, pénzértékben kifejezett teljesítmények között kínál átváltást. Igaz, óvatosan használjuk a „teljesítmény” szót, mert a pénz lehet akár teljesen „fekete” is, de attól még a pénzben mások által elismert érték nem változik. A pénz úgynevezett vagyontárgy tulajdonsága (money as an asset) domborodik ki. Ennek lényege, hogy ha egy valuta átváltási árfolyama a többi pénznemhez viszonyítva – a kamatoktól függetlenül – erős, akkor már a spot-piacokon is a jövőbeli várható bizonytalanságokat árazzák.
Azért lett hirtelen nagy a svájci frank ázsiója, mert sok nagy pénztulajdonos, vállalat és bank a jövőt illetően inkább bízik az SNB ítéletében, mint bárki máséban. Az Óceánia primitívebb törzsei közötti árucserében még a múlt században is a cápafog tölthette be ezt az irigyelt értékmegőrző-vagyonátváltó funkciót. Azért fogadták el a cápafogat minden kikötőben pénzként, mert tudták, hogy a „kibocsátó” halászok megbízhatók, és mindig tudnak halat, hálót, hajót, vagyontárgyat vagy egyéb árut kínálni a cápafog fejében.
A svájci frank mögé is árut és egyéb – akármilyen – vagyontárgyat képzelhetünk. A pénznek vagyontárgyak és szorgalmak közötti közvetítő szerepe nem változott. Ha egy nemzet pénzében nagyon bízunk – akkor is, ha az egy darab papír vagy éppen elektronikus számlapénz –, az azért van, mert tudjuk, hogy mindig „jó árban” lesz átváltható árukra, szolgáltatásokra, vagyontárgyakra. Ha tehát a nemzeti pénzekről van szó, akkor a saját portfóliónkban mindig jobban szeretjük az erőset tartani, mint a gyengét.
Mi ennek az oka? Egyszerűen fogalmazva: ha én gyenge, leértékelődő valutájú országban élek, a jövőben biztosan többet kell dolgoznom majd a külföldi javak, vagyontárgyak megszerzéséért. És fordítva: az erős valutájú ország pénztulajdonosai kevesebb munkával és vagyontárgyakkal tudnak megvenni számtalan kívánatos külföldi árut és vagyonelemet a gyenge valutájú országokban. A dolognak ez a „turistahatása” régóta közismert. Mint ahogy az is, hogy a gyenge valutájú országban működő exportőr vállalat ár-versenyképessége javul a leértékelődés nyomán, az importcégek helyzete pedig romlik.
Ez ismert jelenség. A vad árfolyammozgások makrogazdasági hatásainak megítélése azonban már izgalmasabb, egyben nehezebb feladat. Az SNB úgy látta, hogy az export versenyképességének és a konjunktúrának az erősödése, amelyet a mesterséges frankgyengítés eredményez, nem ér fel azzal a veszteséggel, amelyet az SNB a devizatartalékokon elszenved. Ez a veszteség úgy keletkezett, hogy az SNB – szerinte – olcsón adta el a frankot, és drágán vette az eurót, végül felhalmozott körülbelül 600 milliárd eurókészletet, amelynek a frankban mért értéke alaposan lecsökkent.
A drágán vett és olcsón eladható eurótartalékon sokat veszített a jegybank. Úgy ítélte meg, hogy a jövőbeli eurógyengülés mértékét már nem hajlandó veszteségként – tartósan – elszenvedni. A jegybank vesztesége a tulajdonos állam és végső soron az adófizetők vesztesége. Amikor tehát a jegybank úgy döntött, hogy feladja a védelmi vonalat, lényegében szétterítette az erősödés költségeit az egész svájci lakosságra, az exportszektorok jövedelmezőségét sújtva a leginkább. Erős valutával valóban romlik az exportár-versenyképesség.
Ám az a vállalat, amely csak az árfolyamgyengeségen tud „utazni”, maga is gyenge lehet. Az euró előtti időkben német és japán vállalatok exportsikereit évtizedeken át sem tudta megakadályozni az erős márka, az erős jen. Az igazi nagy teljesítményt ez: erős valuta mellett exportsiker. A svájci jegybank döntése azt jelzi, hogy a frankkal szemben tartósan gyenge eurót prognosztizál. Ez az EKB által immáron hivatalosan is vállalt mennyiségi lazítás a pénzkínálat-bővítés tükrében akár reális előrejelzésnek is tekinthető. De ezt persze nem kötelező készpénznek venni. Aki úgy gondolja, hogy téves a meglátás, az tegye a saját tétjét (vagyonát) az euróra.
Végső következtetésünk tehát, hogy joggal csak a svájci jegybank lépésének hirtelenségét, gátszakadásszerűségét lehet kifogásolni. Fokozatos vagy valamilyen „zsilipező” technikával – talán – meg lehetett volna előzni a válságidőkre emlékeztető, két számjegyű napi veszteséget. Ez azonban nem változtat azon, hogy a pénz és az árfolyam ezúttal is csak közvetített a szorgalmak/teljesítmények és a jövőt illető kilátások között. A kialakult drámáért csak az SNB-t hibáztatni olyan lenne, mintha a megáradt folyó útjában álló gátat hibáztatnánk az esőzésért, és a környék teljes elárasztását vállalnánk a vízelvezetés, a gátszakítás helyett.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
*Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
