Hónapokon, ha nem éveken át csak suttogó hangokat lehetett hallani arról, hogy a szíriai polgárháborúban az Aszad-ellenes erők kötelékében mind több és több fanatikus iszlamista harcol. Minthogy azonban a tét a „halálra ítélt” szíriai elnök megdöntése volt, ez a tény az Egyesült Államokban és szövetségeseiben semmilyen látható izgalmat nem keltett. A NATO-tag Törökország – ugyancsak Aszad esküdt ellensége – kinyitotta határát Szíria felé, és engedte, hogy az ember- és fegyveranyag akadálytalanul áramoljék az iszlamistákhoz.
Az amerikaiak eljátszották ugyanazt, amire Afganisztánban egyszer már súlyosan ráfizettek: egy szovjetbarát rendszerrel szemben Oszama bin Ladent palántázgatták, aminek a vége a tálib hatalomátvétel és egy szabályos terrornevelde kiépülése volt. A közeli múltban Aszad úgy jelent meg a szemük előtt, mint a szovjetutódok és az irániak – két ellenség – pártfogoltja, kinek buknia kell, mindegy kinek a kezétől.
És ez a rettenetes kéz az Iszlám Állam (IS) képében jelent meg. A gyilkos fanatikusok, akik halálra ítéltek a szíriai kormánykatonákon túl minden síitát, keresztényt és kurdot, az amerikaiak orra előtt Szíriából kiindulva hatalmas területeket hasítottak ki Irakból, de Szíriából is; ellopták az impotens, gyáván menekülő iraki hadsereg fegyverzetét, az iraki nemzeti banknak a lerohant Moszulban tartott milliárdjait; Szíriában berendezkedtek a nyers és finomított kőolajvagyon feketepiaci értékesítésére.
