A Brexit eredményeképp 16 millió olyan brit állampolgár fogja elveszíteni az uniós állampolgárságát, aki szeretett volna benn maradni. Ez az első tömeges kudarca annak az elvnek, hogy az állampolgár a tagállam csatlakozásával lép be az EU-ba, és az állam kilépésével lép ki. Akarata ellenére. A mi Brüsszelnek üzenős népszavazásunk iránya ugyanez. Demonstrálja és erősíti az EU-ellenességet, amely végül elvezethet a kilépésünkhöz. Például akkor, amikor elfogynak az ide áramló és a „nemzeti” oligarchák által lenyúlható pénzek. Az Európai Unión kívül is van élet – hangoztatta annak idején Orbán Viktor. Kövér László szerint pedig ha az unió jövője olyan lesz, mint amilyennek némelyek elképzelik, akkor „érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy hogyan kéne ebből szépen lassan, óvatosan nekünk kihátrálni”.
Én nem akarok kihátrálni, európai állampolgár akarok maradni. A saját jogomon, nem a kormánytól és az általa manipulált közvéleménytől függően.
Az Európai Egyesült Államok koncepcióját sokan ellenzik, pedig csakis ez vezethet ki bennünket a válságból. Én ennek a koncepciónak feltétlen híve vagyok. Akkor is, ha (jó eséllyel) nélkülünk hozzák létre. Az Amerikai Egyesült Államokban az állampolgárság nem a tagállamtól, hanem a szövetségi szervektől függ. Ha egyszer amerikai állampolgárrá váltam, mindegy, melyik tagállamban élek. Persze ott is hosszú folyamat volt ez az egységesülés. Gondoljunk James Meredithre, a fekete diákra, aki 1962-ben jogerős bírósági engedély után is csak úgy tudott belépni a Mississippi Egyetem területére, hogy Kennedy elnök – a helyi szegregációs törvényekkel dacolva – fegyveres oltalmat biztosított számára. Vegyük úgy, hogy az egyes EU-tagországok megannyi Mississippi állam, és az EU az USA. Itt válik el a „nemzetek Európája” az „Európai Egyesült Államok” koncepciójától. Az előbbiben ki vagyok szolgáltatva a saját kormányomnak, míg az utóbbiban a közösségi jog megvéd.
