Metaforák a temetőben

A városban azt mondják, hajdani kebelbéli jó barát lányának ágyaztak meg ekképpen, csak azzal nem kalkuláltak, hogy a kirúgott szívére veszi az elbocsátást, és önkezével ajánlja fel magát az úrjézuskrisztusnak.

Pedig a fennebbvaló jobban vigyázhatott volna megtért bárányára. Nem volt makulátlan jellem, de állítólag imigyen értékesebb is ő, mint azok, akik neveltetésüktől, meggyőződésüktől fogva eleve a nyáj tagjai.

Ülünk a gyászmisén, katicabogarak repkednek a padok között.

Fura bogár a katica. Megkérdezném azt, akit most épp temetünk, vajon üzenni akart-e velük. Katalinka szállj el, jönnek a törökök, sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, ihol jönnek a törökök, mindjárt agyonlőnek. Vagy hogy tudományos, de azért mégiscsak áthallásos ívét adjuk jelenlétüknek: gyakorlatilag mindenhol megtalálhatók, ahol az élősködő tetvek is. Imágójuk szintén ragadozó, de védekezésképpen általában halottnak tetteti magát. Biztosan felelne rá odaátról, mely metafora miatt küldte ránk e szelíd állatkákat, hiszen annak idején azt is milyen szépen levezette egyszer, egy hosszú beszélgetésünk során, hogy a „bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta” tulajdonképp a szexről szól.

Szállnak a mesebeli hétpöttyösök egyik vállról a másik vállra.

Hopp, mennyi megtért bárány – nézek körbe. Nem könnyű egy ilyen kis városban elejéről visszájára fordítani köpenyt, oda-vissza cikázni a saulusi-paulusi úton, mikor épp mi a kifizetődőbb, s elhitetni, hogy fehér, ami fekete. Mert a többieknek, kik ismerik múltunkat, ez azonnal feltűnik. Nem maradunk észrevétlen.

Lám, amott a sorban, aki kirúgta emberünket pár évvel a nyugdíj előtt, milyen átszellemült és ártatlan arccal veszi magához most az ostyát. Neki talán ez az engesztelő áldozat, kimenni a többi bárány közül, nézni, ki súg össze, ki fordítja el a tekintetét, kinek rándul össze az arca, s kinek a szemében van megértés, hogy lám, neked se könnyű. Botrányt azonban senki nem csap, a közösség szótlanul teszi a dolgát. A hangosító berakja Cseh Tamás egyik dalát, valóság nevű nagybátyánk elutazott, ezen az üzeneten hosszan gondolkodni nem kell. Akad, aki elbúcsúztat tisztességgel. Az egyháznak pedig jól láthatóan lelkifurdalása van: öt atyafi méltatja felváltva a halott érdemeit, néhány feddő szóval azért elítélve a módot, ahogyan itt hagyta földi porhüvelyét.

Bizony. Szenvedni kellett volna tovább. Végigmenni a városon, hadd lássák, hiába tértünk meg, s lettünk istenfélőbbek az istenfélőknél, ha úgy kívánja érdek, nincs irgalom.

Ám a temetés legkínosabb pillanata mégiscsak az, amikor a hamvak felett az egyházi főméltóság megígéri, találnak rá módot, valahogy, akárhogy, de kiadják majd egyszer könyv formájában is emberünk állandó rovatának összegyűjtött írásait. Tartoznak ezzel neki.

Mondhatnám, hogy halottnak a csók, de nem volna szép metafora.