galéria megtekintése

Mesterségük a halál

Az írás a Népszabadság
2014. 10. 10. számában
jelent meg.


Aczél Endre

Ez lopás, igen. Robert Merle klasszikus regényének címéből. A könyv az auschwitzi haláltábor (álnéven szereplő) felakasztott parancsnokának története, egy olyan emberé, aki milliónyi embertársa legyilkolását választotta élethivatásul. Kárhozatos módon ennek az embernek, mutatis mutandis, azóta is vannak követői. Azzal a különbséggel, hogy nem bársonykesztyűsen irányítanak egy gyilkológépezetet, hanem a szó legszorosabb értelmében vér tapad a kezükhöz.

A legfrissebb róluk szóló hír az, hogy az ukrajnai orosz szeparatisták kötelékében roppant változatos hátterű és nemzetiségű (brazil, francia, szerb), de erős katonai előélettel rendelkező önkéntesek, légiósok bukkantak fel, akik úgy gondolják, hogy ha az ukrán hadsereg katonáira lőnek, akkor a szent Oroszországot védelmezik a Nyugattal szemben. Mondhatnám erre: gondolja a fene! Megfizetik őket, közönséges zsoldosok, akik kivételesen nem Allah szolgálatába szegődtek, noha megtehették volna, van arra is igény.

Ha valaki azt hinné, hogy ez a történet a délszláv polgárháborúban vagy Afganisztánban kezdődött, téved. Amikor a francia gyarmati erők 1954-ben a vietnami Dien Bien Phuban végzetes vereséget szenvedtek, soraikban 1600 német veterán harcolt. Kiszolgált,munkanélkülivé lett Wehrmacht és SS-katonák, akiket a franciák fogolytáborokból emeltek ki. Nem voltak finnyásak.

 

A következő fejezet vitathatatlanul Afganisztán. Az amerikaiak kicsit későn jöttek rá, hogy azok a derék iszlamista harcosok, akiket ők teljes szívvel támogattak a szovjet megszállók elleni küzdelemben, valójában a nyugati civilizáció esküdt ellenségei (vö. Oszama bin Laden), amint az később Amerikában, Afrikában és Nyugat-Európában elkövetett terrormerényletek egész sorozatával bizonyosodott be. Alig akad olyan arab ország, amelyik ne „delegálta” volna az igaz ügyért harcolók közé néhány vérszomjas állampolgárát.

A délszláv polgárháború csak csöndes közjáték volt. Ott mindössze annyi derült ki, hogy a boszniai moszlimok oldalán ugyancsak harcoltak „importált” iszlamisták. De a légiósok ugyanott, ugyanabban a háborúban nem föltétlenül voltak muszlimok, lásd például a néhai Eduardo Rózsa-Flores esetét a horvát önkéntesek között.

Azt még felfogom viszonylag tiszta ésszel, hogy olyan, magukat elnyomottnak érző muszlim kisebbségek, mint a csecsenek (Oroszország) vagy az ujgurok (Kína), miért bukkannak fel a mai szent háborúkban, azt azonban kevésbé, hogy a rettenetes iraki–szíriai Iszlám Állam martalócai miként csábítanak a soraikba európai állampolgárokat, akik nem is föltétlenül muszlim hitűek. Frusztráltság, kalandvágy, a „tiszta iszlamista közösség” fölvállalása, de leginkább az ölni vágyás (persze jó pénzért) az, ami – gondolom én – mágneses erővel hat.

Ez korunk pestise. Aki ölni akar, megtalálja a helyet, ahol teheti. És egy egész civilizáció nézi a vállalkozást többé-kevésbé tétlenül. És rettegve. Mi lesz, ha a gyilkosok hazatérnek, és megint „munkanélkülinek” érzik magukat?

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.