Rendben, ne mérjünk lélegeztetőgépben, stadionban vagy pengés tetejű kerítésben, hasonlítsuk csak szépen össze az almát az almával, a körtét a körtével. Mennyi az a nyolc és fél milliárd forint, amennyit a Matolcsy-féle jegybank az ország pénzéből „műkincs visszavásárlásra” eddig elköltött? És mennyi a harmincmilliárd, amennyit összesen 2018-ig elver majd a műtárgypiacon?
A legegyszerűbb, ha ezt az összeget a kulturális költségvetéshez mérjük. Mondjuk ahhoz, hogy a Nemzeti Kulturális Alap nem egész évi tízmilliárddal gazdálkodik. Hasonló nagyságrend az összes országos múzeum éves állami apanázsa. Tavaly novemberben Hoppál államtitkár örömtüzeket gyújtott 1,1 milliárdos költségvetési növekmény láttán, és sietett kijelenteni, a kultúra az állami pénzelosztás nyertese. De hogy ne csak a csip-csup napi kiadásokkal foglalkozzunk: Matolcsy Értéktár programjának árából újjá lehetne építeni a gyalázatos módon életveszélyes állapotba került Iparművészeti Múzeumot. 2018-ra befejeződne a munka, és még meg is spórolnánk néhány milliárdot.
A Fidesz visszatérő szerencséje, hogy az átlag magyar polgár nem képes egymillió forintnál több pénzt elképzelni, ezért számára lényegében hót mindegy, egy- vagy tízmilliárdot költenek-e a közösből valami gyakorta teljesen fölösleges célra. A rezsicsökkentésen megtakarított havi pár százunk mintha köszönő viszonyban sem volna például azzal a bő négymilliárddal, amit most épp egy Pintér Gyula nevű illető keresett egy festményen. Egy olyan Tizianót vettünk meg tőle mi mindnyájan, amely kép eddig is prímán látható volt, lévén letétben a Szépművészeti Múzeumban. Ennyit a „visszavásárlásról” és „hazahozatalról”, de ezt inkább hagyjuk is, mert még eszükbe jut újabb pár mázsa Seuso-kincset vásárolni hasonlóan irdatlan összegért.
