Azzal pedig nem igazán lehet dicsekedni, hogy a Dunától keletre az első fél évben összesen 519 új otthont adtak át. Van olyan megye (Nógrád), ahol az illetékes hatóságoknál bizonnyal többször annyi embert foglalkoztatnak, mint amennyi lakás épült ott. Ha a piac szabályai érvényesek lennének az államigazgatásra is, akkor nemcsak az építőipari vállalatoknál kellene lehúzni a rolót, de az uniós forrásból szépen felújított és akadálymentesített állami hivatalokban is.
A lakáskérdés több szempontból kínos ügy a kabinet számára: az első Orbán-kormány kreált kampánykérdést az új otthonok számából úgy 14-15 évvel ezelőtt. Sikerült a magyar köztudatba beégetni, hogy a fellendülést és a jólétet egyaránt a lakáskérdés megoldásának gyorsaságával kell mérni: a magyar fiatal nem lehet boldog a béreltben, saját kell, ha beledöglünk is. (Ami a devizahiteleket illeti: ennek meg is lett az eredménye).
Természetesen óva intenénk mindenkit attól, hogy egyetlen szektor nem túl fényes adataiból messzemenő következtetéseket vonjon le a gazdaság egészét illetően, de az azért még tény: nem mutat túl egészséges képet, ha a gazdaság egyik ágazata szédítő ütemben emelkedik, a másik pedig kóvályog. Persze azért tudjuk, túlzásba esünk, hiszen hamis képet sugall számtalan statisztika. Mert például a kereskedelmi számokat művileg javítja a pénztárgépek online-osítása, a munkaügyi adatokat pedig a közmunkások és a külföldön dolgozók.
E tekintetben nem hagynánk ki a ziccert, hogy ezt, meg a torzításokkal nem törődő hurrákommunikációt a kormány fejére ne olvasnánk. Óvatosan tehát a számokkal! De közben ott van az is, hogy az ipar tényleg, valóságosan teljesít, még a növekedésnek is van jele itt-ott. Ugyanakkor a gazdaságban is benne van az a bizonyos dualitás, a keleti és a nyugati rész óriási különbsége, az esélytelenekre és a gyorsan növekvőkre osztott ország. Összességében: valami nem stimmel a magyar gazdasági csodával. Ahogy Hamlet mondja: „Rohadt az államgépben valami.”
