Mert ha sikerül az idetévedt gonosszal, a körülményekkel, valamint a tuskó szavazók idiotizmusával magyarázni az aktuális Mohácsot, akkor a Jobbik legközelebb nem 2165, hanem 3065 településen végez a második helyen. (Ez az optimista forgatókönyv, mert implikálja: a szélsőjobboldal nem győz.) Ráadásul a vonatkozó narratíva tagadja a baloldal lényegét, mert az éppen a tenni akarás az amúgy szeretettel lehülyézett senkik gyerekeinek a jövőjéért. Hanyatláselméleti megnyilatkozásaim alkalmával kárhoztattam milliószor az állapotot, ahová jutottunk, s nincs köztünk tán egy sem, aki ne veszítette volna el olykor a fejét, ám a fékevesztettség nem azonos a társadalom általános, mintegy rendszerszerű lenézésével.
Márpedig éppen ez az attitűd az egyik oka annak, hogy a történet ebben a formában örökre véget ért. A választópolgárok nem tudják ennél világosabban közölni: viszlát! Ettől függetlenül lehet folytatni a Nagy Menetelést előre, hiszen erről szól a szabadság, csak kérdéseket vet fel, ha az élcsapat szerint az a sok millió a hibás, aki nem követi az egyetlen üdvözítő úton. Meglehet, nem kellene Facebookrakétát lőni azonnal arra, aki azt állítja: az ország nem olyan, ahogyan azt értelmiségi szalonokban és pártszékházakban képzelik. Jellemző, hogy Heller Ágnes azt mondja: azok a vállalkozó kedvű fiatalok hagyják el tömegesen Magyarországot, akik a balliberális oldal bázisát alkothatnák, míg itthon az egy idegen nyelvet sem beszélő, Jobbikra szavazó ifjak maradnak.
Azaz aki itt van, kevésbé művelt, mint aki elmegy, s ebből következik pártpreferenciája. Mármost, akiket Heller skatulyáz, azok – többek között – a gyermekkori barátaim. És halkan szólok: nem a butaságuk miatt ikszeltek a Jobbikra. Nem azért, mert nem olvasnak Thomas Mannt, s nincs középfokú ógörög nyelvvizsgájuk, hanem mert úgy hiszik: ez így nem jó. Ezt üzeni az LMP kétszeres parlamentbe segítése, valamint a Jobbik diadalmas karrierje. Az establishment ellen tiltakozók mellett sokan vannak olyanok, akiknek nem sikerült. Olyanok, akiknek semmiféle reményük nincs életük jobbra fordulására. Húszas éveik elején már melósként tolják a műszakokat, s nem haladnak.
Annyit keresnek, hogy éljenek, de nem élnek, mert annyit nem keresnek. Felfogják: helyzetük nem változik majd sohasem. Rosszabb lehet, mert a munkahely elveszhet, ám jobb semmiképpen sem. A szalag mellett nem lehet több pénzt összeszedni, nincs karrierút, nincs kihívás, nincs tőke, nincs inger. Ami pedig megszomorít: tudod, hogy gyermekednek sem lesz. Ennek fényében nem meglepő, hogy az érintetteknek elegük van a korrupt, problémáira választ nem kínáló pártokból. Az nyilvánvaló, hogy erre katasztrofális felelet a rendpárti baloldal ígérete, mert a próbálkozó – eszméjét visszavonhatatlanul megtagadva – úgyis alulmarad; ezen a pályán nem lehet versenyképes a szélsőjobboldallal. Nem ordas farkassá, hanem empatikussá kell válni.
Megérteni, hogy lecsúszó, értelmes lét és nemlét között egyensúlyozó, a teljes megfosztottság határán harcoló ember nem hall semmit a történetünkről. Persze ha valami furcsa okból kíváncsi lenne is rá, akkor sem kapna sokat. Most például minden az amúgy visszataszító Szabadság téri emlékműről szól. Az is rendkívül fontos ügy, ám a többséget a szociális rettegés kísérti, nem az arkangyal szimbolikája. Ezért volt jórészt igaza Schiffer Andrásnak, amikor médiatörténeti eseményként tálalt, a többségi társadalomban valójában egy átlagos Való Világ-párbajjal sem konkuráló figyelmet keltő interjúban Kálmán Olgával beszélgetett.
Csúnya képet fest az úgynevezett balliberális közösség állapotáról, hogy akadtak, akik – empátiahiányos nyitómondatának kritikája helyett – menten lenácizták, mert érdeklődése homlokterében a munkahelyek megőrzése, nem az emlékezetpolitikai disputa áll. Akármit gondolunk is a szimbolikus ügyről, az nem normális, hogy az LMP-s politikus visszataszító stílusú bírálatot kap, mert nem ért egyet. Miközben eszméinkből a nyitottság kultúrája következik, e létező rendszernél zártabb szinte nem is formálható. A szisztéma automatikusan reagál: az alternatíva támadás. Pedig a szabadság túlélésére egy másik változat jelenléte a garancia, és – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – nem a Demokratikus Charta emlékének az ápolása.
Főként azért, mert 1991 elmúlt. Azóta speciel létrejött, s megerősödött a Jobbik, kitalálták a Facebookot, köztévét irányíthat egy Rákay Kálmán, és már régen szavazhatnak a rendszerváltás után születettek. Képtelen kísérlet ugyanazt az értelmezési keretet ráhúzni a jelenre, amely az Antall-kormány idején még használhatónak mutatkozott. Hiszen mára odáig jutottunk, hogy nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják, a liberalizmus rosszabb, mint a pestis, s könnyedén kiáltják: „A hazám fontosabb, mint a szabadság!” E mondatok lehetnének az esti kisvárosi fröccsözés tételei, ám Zahar Prilepin regényéből származnak.
A szerző Mert mi jobbak vagyunk című szövegében arra tesz kísérletet, hogy bemutassa az Európa perifériáján, kilátástalanságban fulladozó, szélsőségek felé menekülő ifjak motivációját. Azokét, akik nem nácik: nem a zsidógyűlölet, a koncentrációs táborok felállításának ígérete, a cigányok kasztrálásának előrevetítése sodorja őket a szélsőjobboldalra, hanem a bizonytalanság és a félelem. A remegés, hogy nem lesz holnap. Mármint olyan, amiért érdemes nevelni a gyermeket, amiért fontos gürcölni. Hiszen mindegyikük azért szakad bele a munkába, hogy a srácának már máshogy legyen. Ezért is végtelenül cinikus Orbán Viktor oktatási rendszere meg az ipari munkások tömegéről szóló víziója: saját csemetéinek nem a névtelen villanyszerelő vagy a négyműszakos melós életét szánta.
Nem azért, mert a szaki kevésbé értékes, hanem mert ő is azt akarja, hogy a gyereke jobban éljen, többet keressen. Erre nincs ma kilátása megannyi magyarnak, mert a politikai elit, miközben szanaszét lopta az országot, megfojtotta a reményt. És e keserű korban a mind növekvő, elégedetlen tömeg mit sem tud arról, mi a baloldal. Nem is értesülhetett a történetről, mert az nem létezik.Nem tudtunk olyan közösséget teremteni, amelynek tagjai azért a kultúráért rajonganak, amelyet idealizmus és racionalitás fojtogató feszültsége, a giccsesnek mutatkozó magyar álom, a társadalmi mobilitás, az emancipációs mozgalom, a szexi/menő/akármilyen tolerancia és nyitottság épít. Senki nem mutatta meg a közösségiesség erejét a részvétlenséggel szemben.
A társadalmi igazságosságnak ma nincs sztorija Magyarországon. Természetesen nehéz feladat identitást formálni, újraépíteni valamit, amit elsodort a politikai cunami. Ám a magyar baloldal képviselői erre a misszióra szerződtek, nem pedig a „Munkahelyet Fodor Gábornak!” című projektre.Most, hogy az utóbbit példamutatóan végrehajtották, ideje azzal foglalkozniuk, hogy egyszer még olyan kormánya legyen az országnak, amely minden mozgósítható erőforrást az oktatásra, azaz az esélyteremtésre fordít. Akkor is, ha a versenyelőnyt nem lehet kiegyenlíteni. Ám ha egy ólomsúlyú erőemelőnek mindenképpen százméteres síkfutásban kell vetélkednie Usain Bolttal, érdemes azon munkálkodni, hogy a jamaicai csodasprinter legalább ne kapjon hetven méter előnyt.
Ma ugyanis minden faluvégi szegény családban születő kölyök nagyjából ilyen hátránnyal indul a viadalon. Nem lehet elégszer leírni, hogy miféle béklyó az információktól izolált közegben, idegen nyelvet nem beszélő szülők gyermekeként, könyvmentes lakásban felnőni, miközben a szerencsésebbek már az óvodában angoloznak, gimnazistaként külföldön töltenek egy-két tanévet, hogy aztán egyetemistaként se maradjanak ösztöndíj nélkül. Mindeközben komplett nemzedékek nőnek föl úgy, hogy nem ismernek egyetlen embert sem, aki dolgozik. A nyomor mind gyorsabban termeli újra magát, s egyre kevesebben képesek kitörni a nincstelenség börtönéből. A digitális forradalom csak mélyíti a szakadékot, amelynek alját korábban sem lehetett látni.
Az internet létezése a tudáshoz való hozzáférést üzeni, ám amíg nem digitális tábla van a szegregált iskolában, hanem törött kréta, miközben otthoni előfizetés az egész községben sincs, a világháló egalitárius szerepe inkább vágy, mint valóság. És ha így megy tovább, Magyarország szép darabja lassan elrohad. Létrejönnek – már létre is jöttek – rezervátumok, amelyekből nincs menekvés. Lehet ezért a rabot hibáztatni, vagy meg lehet kísérelni a kiszabadítását. Oda kell menni a végre, és el kell mondani: van kulcs a zárhoz. Ha ezt senki nem teszi meg, nem csodálkoznunk, hanem szégyenkeznünk kell amiatt, hogy sok honfitársunk a romlásba vezető szélsőjobbhoz fordul. Ideje megérteni: nem azért erősödik a szélsőjobb, mert a Klubrádiót nem lehet vidéken fogni, s az érvgazdag vitaműsorok nem jutnak el a polgárokhoz.
A bizonytalankodók nem a Lánchíd Rádió miatt voksoltak a Fideszre, nem a Barikád miatt szavaztak a Jobbikra, a távolmaradók nem elsősorban a kereskedelmi média depolitizáltsága miatt hagyták ki a választást. Hanem mert csak a jobboldali szervezetek mondtak nekik valami érthetőt a világról, amelyben élünk. Egyáltalán: a konkurencia – ahogyan Kiss Viktor rámutat – legalább elmagyarázta, mi a politika. Meghatározta, mit jelent, s mire való. Hogy az a definíció mennyire önsorsrontó, e tekintetben mindegy. Az is marad, amíg például Konrád György azzal megy be a tévébe, hogy Bokros Lajos is jó jelölt lenne a főpolgármester-választáson. Mert egészen addig az értelmiségi elit nem ismerte fel: ennek így tényleg vége.
Egyszerűen nincs tovább. Mindannyian üveges tekintettel néztünk április 6-án a narancssárga térképre, s ha ugyanazokkal az ügyekkel, módszerekkel, beszédmóddal, házi szuperhősökkel, reflexekkel futunk neki a négy évnek, újra vége lesz 2018-ban, aztán 2022-ben, és az után megint, egészen az idők végezetéig. A porladó bázis nem elég többé a sikerhez, a többiek pedig nem vevők a díszbe öltöztetett eszmétlenségre. Elölről kell kezdeni az egészet, mert igenis lehet más. Új történetet kell írnunk, de csak olyat érdemes, amely nem Magyarországot hibáztatja. Olyat, amelyik emlékeztet arra, hogy a most kelet-európai értelemben vett, csúf, antiszemita, szolgalelkű vidék 2002-ben és 2006-ban még nyugat-európai értelemben vett, szabadságszerető és innovatív volt.
Olyat, amelyik azt állítja: Magyarország nem hibás, hanem áldozat, hiszen ha bármi igaz abból, amit az ellenzék az utóbbi négy évben mondott, akkor megannyi szerencsétlentől lopták el a reményt, és egész nemzedékek jövőjét temették el. Mi nem értettük meg. Mi hagytuk. Mi voltunk megalkuvók. Azzal, hogy leginkább csak azt mondtuk: itt a baloldal, amelyik nem Orbán Viktor. Volt már olyan mérkőzés, amelyet ezzel amondássalmeg lehetett nyerni. Csakhogy Magyarország sokkal több, mint meccs: a hazánk. Ezért nem folytathatjuk így. De éppen ezért nem is adhatjuk fel.
