Sok-sok évnek, tán nem túlzás azt gondolni: évtizednek kell még eltelnie ahhoz, hogy a magyar társadalom képes legyen feldolgozni azt a sokkot, amelyet a sajtóban röviden csak szakállas osztráknő-skandalummutyigate néven emlegetett jelenség okozott a közelmúlt zaklatott napjai során.
A valóban heves, mit heves, egyszerre megrendült, elkeseredett és felbőszült reakciók mögött talán ott lappanghat a történelmi tapasztalat, miszerint az elmúlt százötven év során többször is előfordult, hogy nemzetközi ismertségre szert tett, extrém arcszőrzetet viselő osztrákok borogatták fel a térség (a kontinens, a világ) rendjét. Talán így jobban megérthetjük, miért érezte úgy több tucat politikus, elemző, esszéista, politikatudós, társadalomkutató és filozófus, hogy megszólaljon a világ egyik legbénább giccsparádéjának kapcsán (tekintetében), amely giccsparádénak egyébként pont annyi hatása és jelentősége van, mint a salakszentmotorosi pulykamellpárizsi-fesztiválnak. Sőt.
Az egész kontinens, az európai nemzetállamok végleges és visszavonhatatlan elbuzulását vizionáló neo-biturbó-herderek siralomáriájára tercelt a túloldal panaszos jajszava, hogy ah, a szabad szelleműség, befogadódás, nyíltság micsoda győzelme ez osztrák részről, és lám, a morális és intellektuális értelemben újraépült vasfüggöny túloldalán vígan prosperáló sógorok megint megmutatták nekünk és a világnak, micsoda nagyvilági (mondén), nyitott emberek, és mi ettől az egésztől mennyire messze, egyre messzebb vagyunk itt, kompország fenekén.