Addigra azt hittük, láttunk már mindent, amit itthon, menekültügyben lehet. Ott voltunk a déli határon, hogy ne higgyünk a szemünknek a végeláthatatlan sorokban érkező emberáradat láttán. Hitetlenkedve figyeltük, amint a szegedi pályaudvar előtti placcon sikongatva fürdenek afgán és szír kisgyerekek. Szorongva utaztunk a Budapestre tartó, tömött menekültvonaton. Jártunk megszállt fővárosi tereken, láttunk síró, üvöltő, verekedő, könyörgő, kétségbeesett menekültet. Megtapasztaltuk a tranzitzónák nyomorúságát, átéltünk megannyi szívszorító, félelmetes, elkeserítő pillanatot. Mindezek után is sokkoló hatású volt szeptember negyedike. A hírfogyasztók, az érintett fővárosiak, az utcán járók számára, de még a terepre küldött tudósítóknak is.
Különösen akkor, ha az események különös sora kimozdította „megfigyelői" helyzetéből az újságírót. „Elindultak a Keletiből. Németországba mennek. Már elhagyták a Baross teret" – szóltak az első hírek. Kerékpárra pattanva a Blaha Lujza térnél értem be a csomagokat cipelő, a késő nyári hőségben is minden ruhájukat magukra húzó emberek menetét.
Végiggyalogoltam velük a Rákóczi úton, az Erzsébet híd budai hídfőjénél balra fordultunk a Hegyalja útra, hogy a Budaörsi úton át a sztrádán folytassuk utunkat Németország felé. Sokáig minden úgy történt, ahogy rendesen: a békés, jobbára zárkózott emberek közül minél többel próbáltam beszélgetni. Az „Osztapenkó" közelében fordult a kocka, s engem szólított meg egy menekült férfi. Kevés angol szóval, sok mutogatással jelezte: elfáradt, szeretne kicsit a biciklimmel menni. Némi hezitálás után bólintottam. A férfi elmosolyodott, felült a bringára. Aztán nagy lendülettel hajtott is el vele. Talán örökre, villant belém: Adománynak, hitte? Vagy egyszerűen csak ellopta?