Nem mondom, hogy ez volt az első hazugság. Azt se, hogy ez az utolsó. Azt se gondolom, hogy itt vesztettük a legtöbbet. Azt sem, hogy elértük a mélypontot.
Azt sem vitatom, hogy az orosz gyártó által az M3-as vonalra szállított szerelvénybe számos új, korszerű alkatrészt szereltek be. Könnyen elképzelhető, hogy gond nélkül szolgálnak két-három évtizedet is. Másként nem is lehet. Cseréjükre ugyanis aligha lesz pénz, illetve politikai akarat. Még akkor se, amikor már a következő politikai garnitúra „elmúltnyolcévezik”.
A lényeg nem ez. Nem a műszaki tartalom és nem a pénz. Még akkor sem, ha Budapest választott vezetője megpróbál úgy tenni, mintha ezt nem értené. A kormány a városvezetésre mutat, az meg az üres kasszára. Mindez se külön, se együtt nem változtat azon, hogy a szállító nem azt hozta, amit egy nemzetközi tender eredményeként kötött szerződésben rögzítettek. Holott azt a kiírást gyakorlatilag rá szabták. Megtörtént ez már máshol is. Csak ott képesek voltak megállni ennél a pontnál. S végül a valódi nyertessel – értsd az olcsóbb és jobb ajánlatot tevő – gyártóval szerződtek. Budapesten viszont éppen fordítva: azt kizárták. A kormány az eredmény közlésének napján hirdetett törvényt, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette a jogvitát. A Közbeszerzési Döntőbizottság rábólintott az ügyletre. Hamar tollat, papirost, itt írják alá! A kontraktus másnap megköttetett. Hogy azután hónapokig hozzá se nyúljanak a kocsikhoz. Az oroszok egyetlen szerelvényt se szállítottak el. Minek siettek volna. Felújítani nem akarták, beolvasztani ráérnek később is. Mert az már bizonyos, hogy amit visszakaptunk, nyomokban is alig tartalmaz valamit a régi metrókocsikból. Örüljünk – szól az ukáz. Elvégre jobbat kaptunk, mint amit vártunk.
