Kövér László valamikor a rendszerváltás hajnalán felhívott, mert a lap vele foglalkozó mondatát sértőnek, igazságtalannak találta. Kimérten, pattogósan beszélt, s fontosnak tartotta megemlíteni, hogy egyébként kézbe sem veszi a lapot. Majd minden átmenet nélkül kezdte sorolni, majdhogynem pontos dátumokkal azokat a cikkeket, amelyek hamisan bántják. Ennyire képben van, miközben kézbe sem veszi az újságot? – kérdeztem vissza. Beszélgetésünknek ezzel vége is szakadt.
Az, hogy a párt „élő lelkiismerete”, ahogyan a Fideszben nevezik, ma osztana-e narancsot a parlamentben, nem kérdés. Unok olvasni családja baloldali múltjáról, hatvanhatodszor beleütközni az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetnek névre szóló belépőjébe. Elfogadom, hogy „mint egy rossz cipőből”, kilépett ebből a világból, amelyet akkor is megvetett. Sőt, lehetséges: ilyen múltra van szükség ahhoz, hogy valakiből baloldal elleni csúcsragadozó váljon.
Elszabadult mondatai évek óta gurulnak szanaszét a magyar közéletben tiltakozásokat vagy gúnyos publicisztikákat kiváltva. Valószínűleg rettentő indulat munkál benne ellenfeleivel szemben, és mélyen hisz is abban, hogy tevékenységük mérhetetlen kárt okoz a magyarságnak. Ezzel fel is menti magát és pártját saját stílusuk, módszereik minősítésétől, annak mérlegelésétől, hogy vajon ők ártalmára vannak-e az országnak, hogy miféle társadalmi deformációt idéznek elő. Ő az a politikus, aki a roncsolás gyógyító erejében bízik. Mert lehetséges, hogy valaki beszéd közben néha elfeledkezik magáról, de hogy szinte állandóan – az nem lehet véletlen, még kevésbé rövidzárlat.
