Melegváltás

Odafent aztán nem szálltam ki a liftből, hanem váratlanul visszaereszkedtem a mélybe, s nem csalatkoztam: a férfi lent állt, s fölfelé sandított. – Mondja – kérdeztem tőle –, amikor felér a lift, miért mondja a géphang, hogy „földszint”? Hiszen az már a híd szintje.

– Nem tudom – felelte a férfi, majd elfordulva hosszú szolgálati beszélgetésbe kezdett a mobilján. Ám ez semmi ahhoz képest, amikor megjön a váltás, a délutáni kolléga. Akkor apró lángrózsák jelennek meg emberünk arcán, s egészen tűzbe jőve kezdi mesélni a délelőtt történteket, hogyan jutott fel gond nélkül egy óvodáscsoport a megállóba, elöl-hátul óvónői zárással, illetve a nem történteket, amikor egy kalapos férfi úgy volt, hogy fölmegy a mozgólépcsőn, ám aztán mégse ment. És csak mondja és mondja megállás nélkül a váltótársnak a semmit, és ez figyelemre méltó.

Micsoda életigenlés és jövőbe vetett hit rejtezhet benne, hogy a semmit ekkora beleéléssel tudja mesélni, hogy aztán ő maga is fontossá váljék általa, mert az nem lehet, hogy ennyire hiábavaló élete legyen egy harminc körüli fiatalembernek, hogy ennyire értelmetlenül teljenek el legszebb évei, s hogy egyáltalán: ha már most így, akkor mi lesz vele később.

E hét elején aztán új fiú érkezett a központból,még fiatalabb, gyerekarcú kolléga, akit be kell avatni a mesterség titkaiba. Ültek a padon, emberünk széles gesztusokkal magyarázta a teendőket, az új fiú mérsékelt érdeklődéssel hallgatta, nem is sejtvén, hogy most alapozza meg a jövőjét. Nem bírtam tovább, s hogy valami történjék végre az üres aluljáróban, fölléptem a mozgólépcsőre; éreztem, amint tekintetük azonnal a hátamra tapad. Már rég a villamoson ültem, amikor még mindig ott fészkelt a fülemben emberünk hangja: „Ez az, amiről beszéltem, itt kell majd nagyon észnél lenned.”

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa