A román–magyar államközi viszonyt kis túlzással már csak a diplomáciai kapcsolatok megszakítása ronthatná el számottevően. A két – ne felejtsük azért el: szomszédos – ország állam- és kormányfői hosszú évek óta nem találkoztak egymással. Néhány kétoldalú projektet a tehetetlenség és a bürokrácia még görget előre – példa erre az uniós finanszírozással épült nagylaki átkelőhely –, de lényegi együttműködés nincs. Így nem csoda, ha a megoldandó problémák listája nem rövidül. A földgázszállítás kétirányúvá tétele például, ha megoldódik, az egységes európai piacnak és Brüsszelnek köszönhetően oldódik meg. Ebben a kontextusban a legújabb diplomáciai szóváltás szinte természetesnek hat. Ami nem jelenti azt, hogy kívánatos.
Az adok-kapokot elindító nagykövetinterjú nem tartalmazott igazi újdonságot. Zákonyi Botond lényegében megismételte Orbán Viktor tusnádfürdői helyzetértékelését, miszerint a román–magyar kapcsolatok kihűléséért a baloldali bukaresti kormány a felelős. Egyébiránt korrekt összefoglalását adta a romániai magyar kisebbség problémáinak, kezdve az akadozó nyelvhasználati jogoktól a teljesen reménytelennek tűnő székelyföldi autonómiáig. („Huszonöt év alatt nem történt semmi.”)
Az interjúban megfogalmazott álláspontok lehetnek amúgy helytállóak, de egy nagykövet nem megmondóember, és még csak nem is az a dolga, hogy helytálló nyilatkozatokat tegyen, pláne olyan kérdésekről, amelyek a fogadó ország elitjét és közvéleményét egyaránt irritálják. Tévedés ne essék, egyáltalán nem elfogadható, hogy a román politikai elit elutasít bármiféle párbeszédet az autonómiáról, de éppen ezért könnyen kiszámítható a román fél reakciója. Ha a nagykövet nem volt tisztában a kijelentései várható hatásaival, akkor alkalmatlan. Ha viszont tudta, hogy milyen hatása lesz a megszólalásának, nyugodtan igazat adhatunk a román miniszterelnöknek: Zákonyi Botond provokált. Miután nem hívták vissza, fölösleges firtatni, hogy felső engedéllyel tette, vagy sem. A kérdés tehát csupán az, hogy mi a szándéka a tereléssel a magyar kormánynak.
