|
Háborús emlék
Kacper Pempel / Reuters |
Eltelt tíz év, már a hetvenedik évfordulónál járunk. Friss felmérésünk ugyan nincs, de azt elmondhatjuk, hogy nincs közmegegyezés sem. Mitől is lenne, ha törekvés sincs rá, hogy legyen. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem úgy kondicionálta magát, mint egy normális demokrácia kormánya, amely szereti értelmes viták után meghozni döntéseit. Kétharmada teljében Orbán Viktor és a Fidesz egyedül a diktátumok erejében hitt. Hódító hadjáratában minden számára kedves és fontos területet bekebelezett, amit nem foglalt el, azt pusztulásra ítélt.
A történelemmel ugyanezt próbálta eljátszani. A Fidesz méltán lehet büszke arra, hogy egyike volt a pártállamot süllyesztőbe küldő rendszerváltó erőknek. De nem elégedett meg ennyivel, identitáskereső mohóságában a múlt feletti uralomra is igényt formált. A miniszterelnök valószínűleg nem mérte fel, hogy ez kicsit nehezebb ügy, mint a közpénzek milliárdjaival kitömött felcsúti focicsapatát feljuttatni az első osztályba.
A sokszor idézett – az alaptörvény bevezetőjében szereplő – fideszes tétel szerint Magyarország csak 1990 tavaszán, a szabadon választott parlament megalakulásával nyerte vissza nemzeti önrendelkezését, amit 1944. március 19-én, a német megszállással veszített el. A Fidesz így saját maga teremtette meg a jogfolytonosságot (legyünk megengedők: a jogfolytonosság látszatát) a jobboldalon, a Horthy-korszak és végső soron az Orbán-kormány között. Az aprócska ténnyel, hogy jobboldal két vesztes világháborúba vitte az országot, fideszes körökben nem különösebben törődtek.
|
| A „Vasfüggöny” az osztrák–magyar határon. Kacper Pempel / Reuters |
Helyette hatalmi pozícióból folytatták azt, amit korábban, ellenzéki pártként már jól begyakoroltak és sikerrel alkalmaztak: a baloldal rituális üldözését. Trianon felelősévé Károlyi Mihályt léptették elő. Szobrát először a díszkivilágítástól fosztották meg, majd kivágták a körülötte lévő bokrokat és fákat, végül magát a szobrot is eltávolították a Kossuth térről. Cserébe a Somogy megyei Kerekiben fából készült Horthy-szobrot avattak. Két fideszes parlamenti képviselő védnökségével a főváros XVI. kerületében a Vitézi Rend jótékonysági bált rendezett, hogy pénzt gyűjtsön Horthy „első budapesti lovas szobrának” felállításához.
A Pest megyei Gyömrő önkormányzata a város főterét nevezte el a volt kormányzóról. Dániel Péter ügyvéd a Kerekiben lévő emlékművet vörös festékkel öntötte le, a budapesti lovas szoborról egyáltalán nem hallani, a gyömrői önkormányzat – komoly helyi tiltakozás, tüntetés és népszavazás nyomán – visszavonta döntését. A Fidesz nem erőltette tovább a Horthy-kultusz építgetését. A kormánynak nem hiányoztak a hazai és nemzetközi sajtót is élénken foglalkoztató botrányok. Talán még az a – máskülönben evidens – felismerés is megszületett, hogy a Horthy-korszak ajnározása leginkább a szélsőjobb malmára hajtja a vizet.
|
| A Dunába lőtt áldozatok emlékműve. Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Valódi fordulatnak tűnt, hogy a kormány 2014-től, a vészkorszak hetvenedik évfordulója alkalmából meghirdette a „magyar holokauszt-emlékévet”. Még akkor is, ha látszott, hogy a nagyszabású tervek egy részéből határidőre nem lesz semmi. Legszebb álmaiban se gondolhatta senki például, hogy a Józsefvárosi pályaudvar helyén fél év alatt sikerül létrehozni az új emlékközpontot, a Sorsok Házát – ráadásul Schmidt Mária vezetésével. (A még mindig átadásra váró, súlyos konfliktusokkal terhelt intézmény ünnepélyes megnyitója eredetileg 2014. április 16-án, a holokauszt magyarországi emléknapján lett volna.)
A Szabadság téri német megszállási emlékműről hozott váratlan kormánydöntés szertefoszlatta az illúziót, hogy a Fideszt végre jó szándék vezérli. Kiderült, hogy a tervezett szobor a magyar felelősség áthárítása, az önfelmentés szimbóluma kíván lenni: a náci Németországot jelképező birodalmi sas lecsap az ártatlan Magyarországot megtestesítő Gábriel arkangyalra. Mivel a kormány hajlamos a zsidó közösségekkel való ellentétre szűkíteni a konfliktust, nem árt újra és újra felidézni, hogy az emlékmű ellen a legkülönbözőbb civil szervezetek, ellenzéki pártok, a német nemzetiség országos önkormányzata, külföldi nagykövetségek, neves történészek is tiltakoztak.
A Szabadság téren folyamatosan zajlottak, és máig zajlanak a demonstrációk. Az emlékművet csak jókora késéssel, a már módosított határidőt is túllépve, az éj leple alatt állították a helyére, az avatás pedig elmaradt. A jobboldalt is megosztó Szabadság téri projekt kudarccal végződött. Mégis: a Fidesz számára fontosabb volt, hogy az általa hozott alaptörvény szellemiségét követve keresztülvigye az akaratát, mint az, hogy közmegelégedésre és méltóképpen emlékezzen az áldozatokra. Nem sok ennyire becstelen emlékmű lehet a világon.
A mostani újabb hetvenedik évforduló, április 4-e sem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy közelebb jutunk egy sorsfordító időszak tisztázásához. A szélsőjobboldal hősökként ünnepli azokat a magyar katonákat és nyilasokat, akik a náci Németország oldalán a Vörös Hadsereg ellen harcoltak. A kormány közben azzal foglalatoskodik, hogy kiretusálja a közemlékezetből azokat a keveseket, akik fegyverrel szembeszálltak a náci-nyilas rémuralommal. Már a partizán is szitokszó.
A második világháború harci cselekményei mintegy hét hónapon keresztül zajlottak hazánkban, a bombázások, szárazföldi csaták és a Budapestet romba döntő borzalmas ostrom becslések szerint a nemzeti vagyon negyven százalékát semmisítették meg – összegez Tarján M. Tamás a Rubicon folyóirat honlapján. Máig zajlanak viták arról, hogy a szovjetek erőszakoskodással, málenkij robottal kísért bevonulása mennyiben tekinthető felszabadításnak, különösen úgy, hogy a Vörös Hadsereg előkészítette a talajt a kommunista hatalomátvételhez.
A nyilvánvaló negatívumok sorolásakor azonban nem szabad elfelejtenünk – teszi hozzá –, hogy a Tolbuhin és Malinovszkij marsall vezette szovjet csapatok véget vetettek a nyilas diktatúrának, a német megszállásnak és a háború borzalmainak. Más kérdés, hogy ezt újabb megszállás, egy újabb zsarnoki rendszer, a kommunista diktatúra követte. Szóval: bonyolult. És még bonyolultabb lesz, ha belelapozunk Radnóti Miklós özvegye, Gyarmati Fanni halála után megjelent naplójába.
Rögtön értelmét veszti az a különbségtétel, amely származási vagy vallási alapon igyekszik meghatározni, hogy ki élte meg felszabadításként, és ki megszállásként a Vörös Hadsereg érkezését. „A házmester undok pofájával találkozik a tekintetem, aki minden részvét nélkül int, hogy menni kell. Megindulok egész önkívületben szinte, kezemben szorongatva a rózsafüzéremet. Az előtérben látom, hogy ül az egyik csinos asszony egy asztalnál, egy másik orosz katonával, de egész derűs arccal. Erről utólag azt hallottam, hogy elengedték, mert éppen menstruált. Próbálom magyarázni, hogy menekült zsidó vagyok, a gettóból menekültem, hagyjon, engedjen el, de nem enged, behív a mosókonyhába az óvóhely mellett” – írja le dermesztő érzékletességgel Gyarmati Fanni, hogyan erőszakolta meg egy szovjet katona. Nem ez volt az egyetlen eset.
Félő, hogy az egyéni sorsok és tragédiák belátható időn belül nem fognak közös történelemmé összeállni. A naptárra nézve csak egyetlen dolog biztos: 2015. április 4-e van, szombat, Izidor napja.
