Megfizetünk

Azoknak sem könnyebb, akiknek van jogosítványuk az ellátásra, mert gyakran most sem jutnak hozzá, vagy ha mégis, nem akkor és nem úgy, ahogyan arra szükségük volna. Hosszabbodnak a várólisták, szaporodnak a fizetős szolgáltatások. Gyors laborért, diagnosztikai leletért már most a magánszektorhoz kell fordulni.

A rendszer fizetőssé válása mérhető: az egészségügyre fordított összegek 37 százaléka magánforrásból kerül a rendszerbe. A magánszolgáltatók piaca évente 15-20 százalékkal nő, miközben nem fizetünk kevesebb tébét. Nem feltétlenül kell magánrendelésre menni ahhoz, hogy fizetni kelljen. Ha a kórház például valakit nem fektet be, hanem naponta visszarendeli infúzióra, az utazási költség még több is lehet, mint amennyibe a kórházi ápolás kerülne, csakhogy ezt a pénzt már nem az intézménynek kell előteremtenie.

Talán az OEP-nek, de inkább a betegnek. A kormány szerint az egészségügy nem fizetős. Ahogy az útonálló is megadja a választás lehetőségét: pénzt vagy életet. Ez az utcasarok fizetős vagy nem fizetős? Így van ez az egészségügyben is. Az európai segítséggel felújított intézmények hiába váltak alkalmasabbá a gyógyításra, az esetszám nem növelhető, mert működtetésükre kevés a pénz.

Az egyik oldalon emiatt hosszabb lesz a sor, a másikon a korszerűbb, de üres kapacitás bevételszerzésre, fizető betegek felhajtására ösztönzi az intézményeket. A közfinanszírozott szektor maga lesz a fizetős ellátás motorja. Így aztán lehet, hogy az egészségügy a kormány szerint nem fizetős, de aki oda kerül és élni akar, fizet.